2019. 09. 19., csütörtök, 12:20
Ha a betegeknek teljesülhetne három kívánsága, az egyik biztosan az lenne, hogy a kezelőorvosuk olyan magasan képzett, empatikus, humánus orvos legyen, mint Egyed Miklós. A kaposvári hematológusprofesszor páciensei örömére a közelmúltban megkapta a Magyar Arany Érdemkeresztet.
E heti beszélgetőpartnerünk: dr. Egyed Miklós osztályvezető belgyógyász–hematológusszakorvos, egyetemi magántanár.
Az orvosi szakterületek közül az egyik legnehezebbet választotta. Olyan súlyosan beteg embereket gyógyít, akik jelentős részének meg vannak számlálva az évei. Miként lett hematológus?
Szörnyű előzménye van. 20 éves voltam, amikor édesanyámnál agydaganatot diagnosztizáltak, és 11 évvel később meghalt. Akkor nem találtam olyan ellátó helyet, ahol a fiatal, de egyre rosszabb állapotba kerülő édesanyámnak valaki a gondját tudta volna viselni. Így fogalmazódott meg bennem, hogy szeretnék egy olyan osztályt létrehozni, ahol, ha nem is tudunk mindenkit meggyógyítani, de legalább érezze azt a beteg, hogy mindent megtesznek érte. Ezen elv alapján dolgozom egész életemben, és óriási szerencsémre ehhez kiváló kollégákat találtam, orvosokat és nővéreket egyaránt. Én hoztam létre Kaposváron a hematológiai osztályt, s ma már nem vagyok egyedül, felnőtt mellettem egy gárda, akikkel kiválóan tudunk együtt dolgozni.
Milyen betegeket gyógyítanak?
Ellátunk nem rosszindulatú betegségben szenvedő betegeket is, de alapvetően két sejtcsoport rosszindulatú betegségeit kezeljük, a csontvelő és a nyirokrendszer rosszindulatú betegségeit. Jelenleg 35 ágyon dolgozunk, két ambulanciával, és Kaposvár mellett mi látjuk el a zalaegerszegi kórház hematológiai betegeit is, de jöttek már betegek Miskolcról is. Ma már ott tartunk, hogy a négy egyetemi klinika mellett hematológiában Kaposvár ott van az 5.-6. helyen, ami egy élet munkájának eredménye.
Milyenek a kutatási eredmények, mi a jövő útja a hematológiában?
A munkám elején ez egy lehangoló terület volt. Amikor 1980-ban elkezdtem dolgozni, büszkék voltunk arra, hogy egy 50 éves betegnek két évvel meghosszabbítottuk az életét. Idővel azonban bámulatos eredmények születtek, megváltozott a szakmánk, és mögötte a gyógyszeripar és a diagnosztika. Ma már molekuláris szinten diagnosztizálunk, és a betegeink felét véglegesen meggyógyítjuk, a többinek pedig sokáig meg tudjuk hosszabbítani az életét, akár 10-15 évvel. Reméljük, hogy olyan felfedezések, olyan gyógyszerek jönnek, amelyekkel mind magasabb számban tudjuk a betegeinket végleg meggyógyítani.
Milyenek a magyar betegek gyógyulási esélyei, megkapják-e mindazt, amit a fejlettebb országokban?
Igen, sőt néha még többet is. A nemzetközi gyógyszerkutatásba olyan sikeresen dolgoztuk be magunkat, hogy a gyógyításaink esetenként meghaladják az Atlanti-óceán túloldalán élőkét. Néha évekkel megelőzzük a nyugat-európai gyakorlatot. Ha van is elmaradásunk néhány területen az csupán egy-két év, de van, ahol ugyanennyivel előrébb vagyunk. Benne vagyok a hematológusoknak abban a felső rétegében, ahol már mindent első kézből tudhatok meg a legújabb gyógyszerekről és eredményekről. A magyar Myeloproliferatív Neoplázia Munkacsoport (HUMYPRON) vezetőjeként több nemzetközi szervezetben is részt veszek és képviselem Magyarországot. A kaposvári munkacsoport is egyre elismertebb nemzetközileg.
Ez egy nagyon emberpróbáló, lelket megviselő munka. Mi a legnehezebb benne, és mi ad örömet?
A hajnalok nagyon nehezek. Amikor felébredek, hogy helyesek voltak-e a döntéseim, amelyek végén egy ember élete van. Akkor volt ez a legnehezebb, amikor ezeket a döntéseket egyedül hoztam meg. Ma közösen ülünk a kollégáimmal a viziteken és a döntéseket is közösen hozzuk. Néha homlokegyenest mást gondolunk, és nagyon jó ezeket a véleményeket megvitatni, együtt dönteni. Az asztalnál mindig ott ül egy nővér is, aki a legtöbbet találkozik a beteggel, aki a legközelebb van hozzá, így az ő szava nagyon fontos. A legnagyobb öröm pedig természetesen az, ha meg tudunk menteni vagy meghosszabbítani egy életet.
