2019. 07. 30., kedd, 13:47
Patakné Csordás Gyöngyvér neve nem ismeretlen a kaposváriaknak és a környéken élőknek, hiszen hosszú évek óta aktívan kiveszi a részét a városi és környékbeli kismamákat és kisgyermekes anyukákat segítő közösségek munkájából.
Ötgyermekes anyukaként eddig is bátran osztotta meg tapasztalatait az interneten, majd a kisbabák szoptatásához adott jótanácsokat első könyvében, amit a Kaposvári Babadoboz részeként minden kaposvári újszülött családja ajándékul kap a várostól. A rutinos anyuka most családjának életét szedte sorokba, melyekből kiderül, hogy milyenek a hétköznapok és az ünnepek egy sokgyermekes famíliában. A Család a dombon a közelmúltban jelent meg, és máris közönségsiker az olvasói visszajelzések alapján. A könyvről a szerzővel beszélgettünk.
A könyvírásra időt és energiát kell fordítani, jól sejtem, hogy ahogy nőnek a gyerekeid, ebből talán egyre több marad magadra, és talán az eltelt években összegyűlt családi sztorik is megértek a közzétételre?
Igen, ez így van. Úgy érzem, hogy lezárult egy korszak az életemben, hiszen a legkisebb gyermekeim is már 7 évesek, vagyis már nincs szükség arra az állandó anyai készenlétre, ami a kisgyermekes korszakra jellemző volt. Ráadásul annyi minden történt az elmúlt 15-16 évben velünk, velem, hogy azt éreztem, ezt muszáj valamilyen formában rögzítenem. Először csak magunknak, aztán úgy alakult, hogy egy könyv kerekedett belőle.
15 év még egy gyerkőc esetén is sok történet, hát még öt csemetével… Hogyan tudtál visszaemlékezni ezekre ennyi év távlatából?
Egészen gyerekkorom óta naplót vezettem kisebb-nagyobb kihagyásokkal, így kézenfekvő volt, hogy a gyerekek születése után rendszeres időközönként lejegyezzem a főbb eseményeket, illetve mindazt, ami valamiért emlékezetes volt, függetlenül attól, hogy éppen vidám vagy szomorú dologról volt szó. De kerültek egészen hétköznapi dolgok is előbb a naplókba, majd a blogomba, amit indítottam, és végül ez adta meg a gerincét a könyvnek is.
Honnan indul a könyv időben és meddig tart?
Az első gyermekünk megszületése utáni időszakkal kezdődik a történet. Akkoriban nem nagyon tetszett az a környezet, ahol éltünk, más körülmények között szerettük volna felnevelni a kicsit, így belevágtunk egy építkezésbe és költözésbe, időközben pedig háromgyermekes szülőkké váltunk. A könyv ezt az időszakot öleli fel, de nem dokumentarista jelleggel, hanem inkább zanzásítva, így nem biztos, hogy minden akkor, úgy és azzal történt meg a valóságban, mint ahogyan az a könyvben van. Így vált egy kerek egésszé a történet.
No de maradt még két gyerek, vagyis van még potenciál egy folytatáshoz…
Igen, tervben is van, bár eredetileg egy könyvet akartam írni egészen az ikrek kisgyermekkoráig, de olyan sok volt az anyag és már így is elég vastag lett a könyv, hogy ketté szedtem. Mindenesetre megvan az alap a második kötethez.
Visszaolvasva a régi történeteket, volt olyan szituáció, amire azt mondtad, hogy ezt vagy azt ma már máshogy csinálnál?
Nagyon is! Érdekes volt ráeszmélni és látni, hogy az évek során mennyit változik az ember, a látásmódja, viselkedése, a problémákra és különféle élethelyzetekre adott reakciója. Onnan kezdve, hogy valaki anyává válik és egy csodálatos kis érzelmi buborékban élve gondozza az első gyermekét, valóban van egy mondhatni fejlődéstörténet, hiszen többgyermekes szülőként már máshogy funkcionál. Ebben persze nagy szerepe van annak, hogy az évek telnek, a hétköznapi taposómalomban mindenki elfárad, a problémák sem kerülik el az embert, 0-24 órában teljesítünk szolgálatot a kicsik mellett, illetve egy idő után a gyereknevelésen kívül más dolgok is foglalkoztatják már az anyukákat. Ennek a változásnak az útját szerettem volna bemutatni a könyvben.
A rózsaszín buboréktól az elengedésig, mintha egy önismereti tréningről beszélnénk.
Valóban, az ember keresi önmagát, az élet értelmét, a küldetését, felfedezi a képességeit, és végül meg kell találni az egyensúlyt a család és önmaga között. Amire viszont rájöttem – és ez üzenet lehet minden kisgyermekes anyukának -, hogy ne akkor akarjuk megváltani a világot, amíg nagyon picik a lurkók, mert akkor ők kötik le teljesen az időnket. Sokkal boldogabb és elégedettebb leszünk, ha elfogadjuk ezt a tényt, és akkor nem kudarcként fogjuk megélni ezt az időszakot. Egyúttal innen üzenem, hogy el fog jönni az az idő, amikor a gyerekek nagyobbak lesznek és jut idő másra is!
Mennyire vett részt a család a könyv megszületésében?
Nyilván ők szolgáltatták az alapanyagot, de a férjem például csak akkor olvasta, amikor már könyv formájában megjelent. Jókat nevet rajta, néha helyreigazítja, ha szerinte nem úgy történt valami, mint ahogyan a könyvben van (nem is ez volt a cél), de remélem, hogy büszke rám. A gyerekek nem folytak bele a történetírásba, sőt a blogolást is részben azért hagytam abba, mert a kiskamaszkorban érzékenyen érintette őket, hogy miért írok róluk ezt vagy azt, de így, néhány év távlatából szemlélve a történteket, megkaptam tőlük az engedélyt.
