2019. 07. 09., kedd, 19:41
A színházkedvelő kaposvári közönség, a hírportálokat és újságokat olvasók számára biztosan nem ismeretlen Memlaur Imre, hiszen számos előadás fotóin az ő neve áll.
Ugyan nem fotósként szegődött a teátrumhoz, mégis több száz képet készít minden évadban a darabokról. A közelmúltban ezekből a fotókból tárlatot is láthatott a közönség az Együd Árpád Kulturális központban.
Ha minden igaz, akkor a színház mondhatni egy eleve elrendelés volt az életedben, és nem a fotózás a fő profilod…
Ez így van, sőt egyáltalán nem ez az elsődleges feladatom. Fővilágosítóként és világítástervezőként dolgozom a Csikyben. Az pedig, hogy a színházban dolgozom nem véletlen, mert a családom nagy része is itt végezte a munkáját. Egészen kisgyerek korom óta idejártam, jóformán itt nőttem fel, és soha nem is érdekelt semmi más.
A család kiket takar?
Apukámat, aki világosító volt, a nagyszüleimet, akik ugyancsak a Csikyben dolgoztak, a nagynénémet,… de tulajdonképpen anyukámon kívül szinte mindenkinek a színházban volt a munkahelye. Így kerültem szorosabb ismeretségbe a világosítással, és nyilván az előbbiek miatt maradtam is itt.
Anno ezt a szakmát hogyan lehetett megtanulni?
Úgy, hogy csinálta az ember. Amikor én idekerültem, akkor Bányai Tamás volt a fővilágosító, aki Magyarország leghíresebb világítástervezője. Tőle tanultam meg az alapokat, és ezután alakult ki a saját stílusom, mert minden világosítónak és világítástervezőnek külön stílusa van, melynek jegyei a munkáin jól észrevehetők. Aztán olyan neves emberekkel dolgozhattam, mint Ascher vagy Babarczy, tőlük is rengeteget tanultam.
Milyen kvalitásokat kíván egy ilyen munka? Mondjuk türelmet?
Igen, azt mindenképpen! Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy a Csikyben rendhagyó a helyzet annyiban, hogy egy és ugyanaz a személy a világítástervező és a fővilágosító. Talán csak a Katona József Színházban és a Vígszínházban van még erre példa, máshol az a jellemző, hogy minden darabhoz külön világítástervezőt hoznak.
Mi a különbség a két feladat között?
A világosító egy műszaki munka, akinek az a feladata, hogy a világosítótárat felügyelje, irányítsa, beszerezze az anyagokat a színházi világításhoz és az előadásokhoz, valamint végrehajtsa azokat a feladatokat, amit a rendező, a díszlettervező és a világítástervező mond neki. Utóbbi pedig megtervezi minden darabhoz, hogy mikor milyen legyen a színpad világítása, a fénynek a színe, az iránya, az erőssége…stb. Bár jelenleg az Együdben túl sok lehetőség nincs világítás szempontjából, de már nagyon várom, hogy visszaköltözzünk a felújított teátrumba és játszhassak az új játékszereimmel.
Merthogy új technikákkal gyarapodik az eszközpark?
Igen, egy nagyon komoly színházi világítástechnika kerül majd a színházba, amivel még nem sokan találkoztak.
Amivel minden egyes előadáson dolgozol majd…
Igazából nekem a bemutató napjáig van feladatom világítástervezőként, utána pedig mint fővilágosító funkcionálok. Ebben a posztomban az a dolgom, hogy minden darabra úgy legyen beállítva a technika, ahogy azt a próbafolyamat során kikísérleteztem, kitaláltam. Ezeket az állásokat rögzítjük, leírjuk, hogy minden világosító kolléga ez alapján tudjon dolgozni az előadások során.
Mindezt minden egyes alkalommal kézzel kell beállítani?
Az új színházban már nem. Annyival egyszerűbb lesz a dolgunk, hogy a színpadtérben robotlámpák lesznek, amiket számítógéppel tudunk vezérelni, beállítani, és ezeket a beállításokat meg is jegyzik majd.
Hogyan jött mindemellé a fotózás?
Úgy, hogy amikor elkezdtem világításokat tervezni, akkor szerettem volna megörökíteni a munkáimat, mert ugye a színházi fotósok nem az üres színpadtereket fényképezik, hanem az előadásokat. Így én csináltam képeket a világításaimról, amit aztán néhányan megláttak, tetszett nekik, és mire észbe kaptam, már a darabokat is én fényképeztem.
Sötét tér, mesterséges fények…, nem ez a fotósok kedvence…
Én viszont ebben vagyok otthon, halál pontosan tudom, hogy mikor milyen fények lesznek a következő pillanatban a színpadon, így nekem ez nagyon könnyű feladat. Pontosan ezért tudok olyan pillanatokat is elkapni, amit más nem. A bemutatókig számtalanszor látom a darabot, ismerem a színpadi mozgásokat, a fények játékát, úgyhogy mire a fotóspróbáig eljutunk, már tudom, hogy mit mikor fogok fotózni. Mást viszont soha nem fényképezek, az utcán nem fognak fotózáson kapni.
A színészkollégák kritikusak a fotókkal kapcsolatban?
Előfordul, de én azt vallom, hogy míg portréfotón a színész valóban a színész, addig egy színpadi előadáson készült fotón szereplő. Ezen aztán néha vitatkozunk is…
