2018. 07. 09., hétfő, 13:26
A 7. Nemzetközi Színházi Műhely vasárnap este ért véget az egyetem művészi karán, aminek zárásaként a magyar-orosz-olasz színésznövendékekből álló mini társulatok egy hetes tervezés és gyakorlás után előadták Shakespeare Rómeó és Júliáját, öt különböző változatban.
Mindegyik előadás nagyjából 25 percig tartott, amiket két román, három magyar és egy kazah rendező koordinált.
A Rómeó és Júliát elsőre egy nagyon unalmas választásnak gondoltam, azonban a lényeg pont abban rejlik, hogy szinte mindenki ismeri a történetet, látta legalább egyfajta verziójában, így a nyelvi korlátok, a szöveg megértése nem jelent problémát az alapszituáció átélésében. Illetve, ha leszedjük a színdarabról a sallangokat, akkor Shakespeare szerelmes tragédiájának egy elég egyszerű története és struktúrája van, egyértelmű és mindenki által ismert gócpontokkal: két viszálykodó család, egy halálra ítélt szerelem, a bál-jelenet, az erkély-jelenet, Mercutio és Tibalth halála, végül pedig a szerelmesek öngyilkossága. Mindegyik színdarab magában foglalta legalább egyikét ezeknek, vagy jelentős részüket. Lássuk is, hogyan gondolták újra a nemzetközi színházélet növendékei ezt a klasszikust.
Az első előadás a művészeti kar udvarának egyik sarkában játszódott - és talán ez volt a legkomplettebb elmesélése a történetnek -, ahol az összes fontos eseményt érintettek. Mivel elég minimális mennyiségű díszlet és kosztüm állt a színészek rendelkezésére, mindenkinek nagyon okosan és egyedien kellett kihasználnia a rendelkezésére álló teret. Éppen ezért a két szembenálló házat egy kék vagy piros színű szalaggal, vagy piros-kék fényben úszó falakkal könnyen tolmácsolni tudták a nézőknek. Az előadás során sok volt a táncos, zenés és ritmusra épülő jelenet, ami sokszor a West Side Storyt juttatta az eszembe, különösen Mercutio és Tibalth harcánál. Az első előadás volt a legkoherensebb az adaptált mű szempontjából, viszont itt hallhattuk a legkevesebb szöveget, azonban elsőre elég idegen volt oroszul hallani Shakespeare sorait.
A második előadás sokkal elvontabb vonalon, új kontextusba helyezve tálalta a történetet. Az egész viszályt és alaphelyzetet egy hegedülő narrátor vezette fel, majd végig kísért minket a család viszályán, akik egymást ostorozzák, anonim, papírmasé maszkokban. Csak két ember nem viselt maszkot: Rómeó és Júlia. A darab az udvaron vette kezdetét, majd pedig szépen lassan kezdett bemasírozni a kar épületébe, ahol a közönség a narrátor és a hegedű hangját követte, és ahol az egymásra ordibáló veronai családok sűrűjén kellett átverekednie magát. A szerelmesek oroszul és olaszul válaszoltak egymás soraira, egy-egy tükör előtt, amire stilizált sarló kalapács és horogkereszt volt felfestve, ami a darab végére teljesen áthelyezte a történetet a második világháborúba. Az összes adaptáció közül a második darab vette a „legkomolyabban” a történet tragédia voltát, mind a jelmezek, mind a hangulat szempontjából.
A harmadik darab használta ki a helyszín adta lehetőségeket a legjobban, szinte minden jelenet az épület más-más szegletében játszódott, aminek köszönhetően a közönség folyamatosan kígyózó sorokban követte a színészeket és a cselekményt. A cselekmény nem volt túl fontos, a gócpontok közül az erkély-jelenetet, Mercutio és Tibalth halálát, a szerelmesek öngyilkosságát és a bál-jelenetet tartották fontosnak megtartani, az egész darab egy hatalmas buli volt, ahol mindenki szerelmes lett a nyelvi korlátok ellenére. Magyarul, olaszul, oroszul és angolul is megszólaltak az ismert sorok. Különösen tetszett a „nevető harmadik”-ként a sarokban vigyorgó alak a szerelmesek öngyilkossága közben.
A negyedik előadáson visszatértünk a suli udvarára, ahol a zenéé és a szerelemé volt a reflektorfény. Itt is a bál és a tivornya volt a középpontban, illetve itt került elő az a tény, hogy a darab elején Rómeó nem Júlia miatt bús, hanem Róza miatt. Rengeteg zenés betétet szólaltattak meg, köztük a Chicago-ból a Cell block tangot vagy az Ain't no sunshine-t. A darabban mindenki Júlia és Rómeó volt, akik különböző módon epekedtek egymás után az erkély-jelenet különböző variációiban, legyen az fáramászás vagy asztallapon kopogás. De sajnos akármennyire olvasható a szöveg vidámnak és önfeledtnek a vége mindig ugyanaz lesz, két fiatal, halott szerelmes, akik együtt sétálnak el a sötétségbe…
Az ötödik darab az iskola egyik előadótermében játszódott, ahol egy Rómeó és Júlia darab castingjának megpróbáltatásait nézhettük végig, ahol mindenki egy kicsit túljátszotta a szerepét, és az első igazi Rómeó és Júlia a háttérből kerültek előtérbe, mikor őszinte érzéseik kölcsönöztek igazságot üres soraiknak. Azonban itt sem maradtunk komikus elemek nélkül. Az este legviccesebb alakítását egy olasz „ripacs” hozta, aki egyszerre alakította a két szerelmespárt az erkély-jelenetben, egy művirág segítségével. Azonban egy időre eltávolodtunk az adaptált műtől, ugyanis öt percen keresztül, félmeztelenül ettek dinnyét a különböző Rómeók és Júliák, ahol be kell vallanom, egy kicsit elvesztettem a fonalat, azonban nincsen színház meztelenkedés nélkül, szóval nem panaszkodhatok.
Ez a furcsa és formabontó éjszaka a színház és a színészet ünnepe volt, ahol a fiatal tehetségek szabadon bontogathatták szárnyaikat. – Egyszerre érzek örömet és szomorúságot, pont úgy, mint az életünkben, egyszerre boldog és szomorú, pont, mint a szerelem, amit témának választottunk. Pont, mint Rómeó és Júlia, akik a szerelem boldogságát és az elválás keserűségét egyszerre érezték, pont, mint ti és mi, így a műhely végén. Holnap búcsúzunk, de a ma este még a tiétek – ezekkel a szavakkal zárta az egyhetes tábort Kozma András főszervező.
