2018. 05. 03., csütörtök, 13:38
A Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár ad otthont Csicskár Erzsébet Az én Világom című jubileumi 50 éves kiállításának.
Erzsébet 50 évvel ezelőtt fogott először rajzeszközt a kezébe, és azóta vissza se nézett, de nem csak a művészet iránti szeretetét, hanem 50 éves házassági évfordulóját is ünnepeltük a kiállítás megnyitóján, szerda délután.
Ahogy ránéztem a művésznő képeire az első dolog, ami eszembe jutott az az őszinteség. Somogy, a természet és a mindennapok pillanatképei iránt érzett őszinte szeretet. Nehéz megtalálni egy unalmas külvárosi utcában a különlegességet és az egyedit, vagy egy kókadozó virágcsokorban az idillt. Szinte hihetetlen, hogy fél évszázadnyi alkotás után is képes megmaradni ez az ártatlanság. „Az életben nagyon sok probléma van, nekem és mindenkinek szembe kell néznie ezekkel, de én sosem keseregtem, sosem zuhantam bele a szomorúságba. A környezetem és az emberek szeretete nekem természetesen szívből jön, és ezt a filozófiát az egész családom vallja”- mesélte nekem Erzsi.
Az emberek iránti szeretete ellenére elsősorban tájképek jelennek meg a vásznain, az emberi alakok mindig kicsit elmosódva, álom- és illúziószerű statisztákként vesznek el fotószerű tájakon. Erzsi képei között a pasztell rajzok a legelképesztőbbek. Az impresszionisták színkavalkádban pompázó víziók megelevenítésére használták az eszközt, míg Erzsi a vászonról szinte kiugró és gyönyörű vadvirágok és tisztások életre keltésére alkalmazza. A szinte olajfestményeknek tűnő pasztellrajzai mellett számos másik technikát is kipróbált már, mindig próbál újítani magán és alkotásain. „Mindig egy új kihívás, egy kihívás, hogy meg tudom-e csinálni? Az akvarell festést úgy tanultam meg, hogy Ékes Editet megkértem, hogy mutassa meg hogyan kell. Csak így tudok megtanulni egy új technikát, ha azt első kézből látom valakitől. És így lett egy személyre szóló Ékes Edit képem is”- mondta nevetve Edit, miközben a festőtáborokról mesélt, ahol művésztársaival az ország számos gyönyörű szegleteiben napokon keresztül csak alkotnak a természet lágy ölén.
Mindig is nagyra értékeltem azokat az embereket, akik képesek meglátni a nem mindennapit, a szépet az unalmasban, szürkében, abban az utcában, amin keresztül minden nap csak átvágtatunk. Ilyen hosszú idő után is cinizmus és szarkazmus nélkül megtalálni és megmutatni a valóságot egy olyan tehetség, ami sokunkból, köztük belőlem is hiányzik. „Ha csinálok egy kis tájképet vagy utcaképet, akkor például lesz ott egy rigó, mert annak ott kell lennie. Az tesz valamit egy kicsit egyedivé, ha valamit oda tudunk csempészni, ami nem mindennapi, de mégis odavaló”.
