2018. 04. 04., szerda, 19:36
Kaposvár polgármestere bízik abban, hogy a többség most vasárnap az építkezést, a gyarapodást, a biztonságos jövőt választja, szemben a zűrzavarral, a kétes pártprogramokkal, és elvtelen alkalmi szövetségekkel.
Nem tudom, fél évezrede voltak-e olyanok, akik tárt karokkal várták a török hódítókat, az viszont tény, hogy ma a hazát és a keresztény Európát védő hősökre, például Hunyadi Jánosra és Kapisztrán Jánosra emlékezünk hálával – mondta Szita Károly.
„Itt állunk, másként nem tehetünk. És nem hibázhatunk, egyetlen egyszer sem!” – Luther Márton híres mondatát kölcsönözve zárta március 15-i ünnepi beszédét. Nyilván a közelgő választásra utalt, egyúttal jelezve, hogy a sorsunkat illetően van jó és van rossz döntés.
Mindig választani lehet jó és rossz között. És higgye el, én örültem volna a legjobban, ha ezeket a mondatokat elhagyhattam volna. Ez azt jelentené, hogy nemzeti sorskérdésekben egyetértés van a pártok között, senkinek meg sem fordul a fejében, hogy a migráció, különösen az invázió jót tehet Magyarországnak. Sajnos azonban ez csak álom, így a hétvégi választás legnagyobb kérdése valóban a bevándorláshoz való viszony, illetve az ebből kibontakozó jövőkép. Biztonság vagy bizonytalanság, gyarapodás vagy szétesés, egymást megtartó nemzet vagy magányosan küzdő, fenekedő emberek.
Ön nem rejtette véka alá az álláspontját. Elutasítja a betelepítést.
Meggyőződésem, hogy ebben a kérdésben nem lehet mismásolni. Vagy határozottan hazánk védelmére kelünk vagy megnyitjuk határainkat és tehetetlenül nézzük végig, hogyan esik szét mindaz, amit megszoktunk, szerettünk, fontosnak tartottunk. Igen, elutasítom a bevándorlást, a betelepítési kvótát, különösen a ránk kényszeríteni szándékozott, felső korlát nélküli formáját. De ami ennél is fontosabb: szeretném, ha megmaradna a nemzeti kultúránk, a közösségünk, a biztonságunk, s mindaz, amit együtt elértünk, amiért megdolgoztunk, amiért rengeteget küzdöttünk.
Gondolja, hogy például Franciaország már nem francia ország?
Én csak azt tudom, hogy Franciaországban és Németországban sem azt látom, mint harminc éve. És mindenki tapasztalhatja, nem jó irányba változtak ott a dolgok. Nyugat-Európában az önfeladás példáit látjuk. Egész városrészeket hasít ki magának az idegen kultúra, s ma már bátran meg lehet kérdőjelezni II. János Pál emlékművén a keresztet, miközben az iszlám világ zavartalanul terjeszkedik. Képviselhető nemzeti érdekről egyre kevésbé beszélhetünk, miközben rendre az uniós akarat érvényesül. Amiről pedig azt se tudjuk, hol, és kiknek a bábáskodása közepette születik valójában. Óriási probléma van a fejekben, és az őshonos európaiak kezdenek hozzászokni olyan jelenségekhez, amelyeket kellő előrelátással megakadályozhattak volna.
Mi a megoldás?
Könnyű lenne erre azt mondani, hogy hozzunk jó döntést most vasárnap! Ennél viszont érdemes alaposabban megvizsgálni a kérdést. Egyáltalán, tudjuk-e, hogy a sok-sok küzdelmünk mellett, mi az, ami alapból a miénk, mindnyájunké? Mi az, amit úgy birtoklunk, hogy nem is tudjuk, amire oda sem figyelünk. Olyan, mint a levegő. Észre sem vesszük, mégis az életet adja. Gondolok a csodálatos környezetünkre, a földre, a levegőre, a vízre éppúgy, mint az épített örökségre, legfőképpen pedig a mindennapok biztonságára. A közösségünk és a kultúránk megtartó erejére, a függetlenségünkre és a szabadságunkra, amelyet csak úgy tarthatunk meg, ha eleink példáiból tanulva, felismerjük és elhárítjuk a veszélyt.
Április 9-én, a választások másnapján folytatódik a Németh István Program?
Nyilván arra utal, hogy van olyan ellenzéki miniszterelnök-jelölt, aki éppen Kaposváron mondott nemet az évszázad beruházási programjára. Alig akartam hallani a fülemnek, amikor a televízióban láttam. Bár azok után, hogy az ellenzék a bevándorlás ügyében sem képes az egyetlen vállalható álláspontra helyezkedni, hogyan is gondolhattam, hogy az évszázad beruházási programjára igent mondanának? Különösen visszatetsző, ha Budapestről idetévedő pártember nyilatkozik így, az pedig végtelenül sajnálatos, hogy ennek az elképzelésnek van kaposvári szószólója is. Miközben együtt örülhetnénk annak, hogy végre olyan kormányunk van, amely megadta a 67-es gyorsutat, lehetővé tette a színházfelújítást, a kórház déli tömbjének átalakítását, és megannyi más fejlesztést.
Akkor tehát, hogyan tovább? A kaposváriaknak szóló legutóbbi levelében, nemzeti imánkat idézve azt írta, hite szerint megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt.
Bízom a kaposváriak és a környéken élők bölcsességében! Bízom abban, hogy a többség inkább az építkezést, a gyarapodást, a biztonságos jövőt választja, szemben a zűrzavarral, a kétes pártprogramokkal, és elvtelen alkalmi szövetségekkel. És valóban, bízom abban is, hogy a következő években folytatódhat a megkezdett munka, a magunkra ébredés, a megerősödés, hogy igazán olyan szerethető országgá váljunk, amely önbecsüléssel, tartással felvértezve tud jelen lenni és példát mutatni a világban.
