2018. 03. 30., péntek, 16:58
Ezen a héten a Magyar Cukor Zrt.-t mutattuk be A hét munkáltatója című sorozatunkban. Megtudhatták, hogy honnan indult, s hová ért a kaposvári cukorgyártás az elmúlt 124 évben, milyen körülmények között, mennyit dolgoznak a szakemberek azért, hogy a kávénkba, teánkba hazai cukrot kanalazhassunk. Következő összeállításunkban néhány érdekességről rántjuk le a leplet…
Miért éppen Kaposvár?
Az 1800-as évek vége felé a Dél-Dunántúl répatermesztésre alkalmas területei még lefedetlenek voltak. A térség ideális középpontjában ugyan Dombóvár feküdt, de a Somogy megyében domináló nagybirtokok biztosabb répaellátás. Őrgróf Pallavicini Ede, a Hitelbank vezérigazgatója asztmája miatt ekkoriban a Kaposvárhoz közel fekvő mosdósi kastélyában lakott, és jól ismerte a helyi birtokviszonyokat. Így esett a választás Kaposvárra, ahol a bank már az építkezések előtt megvásárolta a Mocsoládig tervezett vicinális előmunkálati engedélyét. Egyébként a városnak már közvetlen vasúti kapcsolata volt a Déli Vasúttal.
A MIR (Mezőgazdasági Ipar Részvénytársaság) 1890-ben 25 évre bérbe vette az Esterházy hercegi hitbizomány mintegy 23 ezer hektáros uradalmát, és abból megvásárolta a gyártelep helyét is. 1893-ban megkezdődtek az építkezések, és egy évre rá megkezdte üzemét. A gépi berendezést az Erste Böhmisch-Mährische Maschinenfabrik és a prágai Breitfeld-Danek és Társa cégek szállították.
A társaság 1896-ig veszteséges volt. Ebben az évben viszont sikerült annyi nyereséget termelnie, ami fedezte a korábbi időszak veszteségét is. Ezt követően a gyár már tartósan nyereségesnek bizonyult.
Kezdetben csak nyers és homokcukrot gyártott. 1898-ban az üzemet átépítették, és új kristályosító rendszert szereltek fel, ami országosan is jelentős újításnak számított. Az 1901-es kapacitásbővítés pedig a gyár napi répafeldolgozó kapacitását növelte 50-ről 100 vagonra. A gyárat Kladnigg Alajos, a hatalmas gazdaságot verseghi Márffy Emil bárdibükki birtokos vezette.
Nők, gyermekek és a gyári folklór
A századfordulón a nagyiparban a tanoncokkal együtt az összes munkások 13%-a volt 18 éven aluli. A 15 éven aluli gyerekmunkások aránya az élelmezési iparban különösen magas, 4,2% volt. A gyermekmunkát már az 1872-es törvény szabályozta, korosztályonként a gyermekek napi munkaidejét pontosan meghatározta, a 10 éven aluliaknak pedig eltiltotta a gyári munkát.
A nők elsősorban fiatalon s hajadonként vállaltak tömegesen kereső munkát, és a szülést követően rendszerint távol maradtak a munkaerőpiactól. A századelő Magyarországán az alkalmazott nők háromötöde házicseléd volt, és az állandó gyári nőmunkásság száma és aránya az I. világháborúig alacsony maradt. A századfordulón a nők aránya a gyáriparban 19% volt ennek több mint kétötöde, 21 000 fő az élelmezési iparban dolgozott. Bérük rendesen a férfi napszámosokénak a felét tette ki. A dolgozó nők védelme a törvényi szabályozásban már korán megfogalmazódott; 1884-ben a női munkásoknak szülés esetére szabadságot biztosított, 1911-től pedig az ipari üzemekben alkalmazott nőket eltiltották az éjjeli munkától. Magyarországon a gépi nagyipar fellendülésének éveiben a textilipar jelentéktelensége miatt az agyagipar mellett csak a dohány- és cukorgyárak foglalkoztattak nőket jelentősebb számban, és a gyári munkásnők fő típusát később sem a géphez kötött betanított munkás, hanem a napszámos alkotta.
A női napszámosok a férfiakkal ellentétben legtöbbször a környék falvaiból kerültek ki. A konzervatív paraszti normák számára önmagában megbotránkoztató volt a hajadonok munkavállalása a legényekkel zsúfolt gyárban, nem beszélve a magas üzemi hőmérséklet miatt rendszeresített hiányos öltözékről, sokszor egy szál köpenyről. A faluközösségben születő népdalok a gyárba szakadtakról legtöbbször a csalódottság hangján szóltak.
Az előítélet azért nem volt alaptalan, a mellékelt Kodály gyűjtötte csiklandós szövegű gyári népdal az iparosítás paraszti erkölcsöket romboló hatásáról tanúskodik.
A falusi lakosságban bábeli idegenséget keltett a templomtornyoknál is magasabb, messzire látszó gyárkémény. Az üzemekben dolgozó, magyarul kevéssé beszélő „gyüttmentek" sokasága ráadásul egy olyan veszedelmes gépszörnyekkel zsúfolt labirintust népesített be, amely a parasztság által nem fogyasztott élvezeti cikket termelt. A gyárak leégését egyfajta istenítéletnek tartották és az ártatlanságukat vesztett leányok égő áldozatával kapcsolták össze. Ez a hozzárendelés olyannyira általános népdaltípussá lett, hogy sok-sok éven át fenntartotta a leégett aranyosmaróti cukorgyár emlékét, sőt a folklórban a tűzkárt soha nem szenvedett kaposvári gyár is így végezte be a sorsát.
A répatábla ellensége
A répavetések legveszélyesebb ellensége az ormányosbogár volt, amelynek kiirtása a cukorgyáraknak és a termelőknek egyaránt komoly gondot okozott. A cukorgyár szakemberei a chlorbáriummal való permetezést tartották a leghatásosabb ellenszernek, évenként több mázsát vásároltak kifejezetten azzal a szándékkal, hogy azt önköltségi áron a termelők rendelkezésére bocsássák. A termelők a 3-3,5%-os chlorbárium oldatból egy katasztrális holdra 200-250 liter folyadékot permeteztek.
Azonban a különböző védekezési módszerek sem voltak mindig hatásosak és így a század első éveiben az uradalmakban a napszámosokkal, de legtöbbször gyermekmunkaerővel szedették le az ormányosbogarakat a répalevelekről. Irtásuk nem volt könnyű feladat, mivel az ormányosbogarak a levegőben repülve állandóan változtatták helyüket, tönkretéve a nagy kiterjedésű uradalmi cukorrépatáblákat.
Az ormányosok pusztítását érzékelteti a lengyeltóti uradalom intézőjének 1902. évi levele, aki a répaföldön 70 liter ormányost szedetett össze, ami 280 ezer darabnak felelt meg.
Néhány érdekes fotó a cukorgyártás történetéből:
