2017. 05. 17., szerda, 16:52
Kedves meghívásnak tett eleget a közelmúltban szerkesztőségünk néhány munkatársa: Róth-Balázsi Hunor és felesége, Kinga, a kaposvári polgári esküvő után szülővárosukban, Kézdivásárhelyen is kimondta a boldogító igent.
Ennek apropóján vette a nyakába Erdélyt M. Schenk Tünde szerkesztőségvezető férjével Péterrel, valamint Sáska Annamari felelős szerkesztő és Parrag Zsolt tördelőszerkesztő, élményeiket pedig az alábbiakban olvashatják.
5 nap, 2300 km, tucatnyi helyszín és látnivaló, és egy székelyföldi lakodalom. Tömören és röviden akár így is összegezhetnénk az utunkat, de a látottak és átéltek ennél sokkal többet érdemelnek. A teljesség igénye nélkül nyújtunk most egy kis betekintést Erdély csodáiba, kezdve Déva várával, ahová 5 órányi autóút után érkeztünk meg. A 250 méter magas sziklára épült építmény már messziről is impozáns látvány, köszönhető annak, hogy nemrégiben felújították, és építettek egy felvonót is a hegy oldalába, így viszonylag könnyen és gyorsan megközelíthető.
A várromok közé bemenni ugyan nem lehet, de körbe tudtuk sétálni azokat a várfalon belül. Bár Kőmíves Kelemen befalazott feleségét nem találtuk meg, a csodás látvány, ami a hegyről a szemünk elé tárult, mindenért kárpótolt minket.
Innen nem túl messze, mintegy 17 km-re van Vajdahunyad vára, ami szöges ellentéte a dévai várnak: egyrészt ez nem egy romvár, hanem egész épület, másrészt a korábban látott monstrum falak helyett itt égbeszökő, csipkés tornyokkal találtuk szembe magunkat. Belül pedig részlegesen berendezték a tereket, így visszaköszön a késő középkori hangulat. 
Még néhány száz km-rel és órával később már Nagyszeben főterét koptattuk. A város, amit az 1100-as években alapított II. Géza magyar király, az erdélyi szászok kulturális és kereskedelmi központja volt egykor. A város hatalmas kiterjedésű, a belváros építészete pedig ezt a kort idézi. A késő esti séta alkalmával meglepődve tapasztaltuk, hogy az üzletek este 10 óráig tartanak nyitva, a teraszos vendéglátóhelyek pedig zsúfolásig vannak vendégekkel.
Utunk második napján már kora reggel az autóban ültünk, s a nem túl jó mellékutakon zötyögtünk a hírhedt Drakula kastély felé. Igazán meglepő volt, hogy Branban, vagyis magyar nevén Törcsváron, senki nem futkos fokhagymafüzérrel a nyakában, karóval a kezében. Egy rövid kis említéstől eltekintve, csupán csak a kastély tövében ácsingózó árusok gerjesztik a Drakula sztorit, Vlad Țepes kastélya ugyanis jobban hasonlít egy igen kellemes, világos, szépen berendezett otthonra, amit mi is elfogadnánk állandó lakcímünknek, mintsem egy véráztatta vesztőhelyre.
Aki ellátogat Törcsvárra, tegye azt előítéletek nélkül, és egy igazi kis gyöngyszemet talál magának a sziklák tetején. A kastély egyébként Ilona, román királyi hercegné leszármazottainak tulajdona, s 50 éve múzeumként funkcionál.
A kellemes csalódást nem gondoltuk, hogy felül lehet múlni, de az élet bebizonyította, hogy márpedig lehet: utunk következő célpontja a sinaiai (ejtsd: szinajai) Peleș-kastély volt. A környezetről, a kastélyról csakis szuperlatívuszokban tudunk beszélni, a neoreneszánsz stílusú kastély, amit a múlt század elején építtetett I. Károly román király, az ország egyik, hegyek által ölelt gyöngyszeme. A belépő ugyan itt már duplája volt a korábbiaknak (kb. 5 ezer forint fejenként), mégis megérte az árát. Intarziák, domborművek, márványburkolatok, kristályok, kárpitok…, minden, ami egy királyi család komfortos pihenését szolgálhatta. A kastélykert, s a benne megbújó több, kisebb épület ugyancsak a pompás, nemesi luxust idézte.
No, de irány tovább, egy gyors kör Brassóban, de csak kocsiból nézve, merthogy szakadt az eső, egy villámlátogatás a rokonoknál, akik a „nagyon örülök, hogy látlak” helyett „erősen örvendenek”, és akiknél jó hallani a magyar szót Románia szívében. Végül csak elindultunk Kézdivásárhelyre, ahol Hunorék tárt karokkal vártak ránk, és vittek rögvest egy éppen táncházas előadással egybekötött sörözésre. Mit is ittunk volna, mint Székely sört…
Szombat. Esküvő. De az majd csak délután, így délelőtt a Szent Anna-tó és a Mohos tőzegláp volt soron. Személy szerint be kell vallanom, hogy nagyon majréztam a medvéktől, merthogy a hírek szerint nagyon elszaporodtak a környéken, a félelmem alaptalannak bizonyult, egy kis bocs sem volt, nemhogy medve. (Látogatásunk óta 17 óra után már nem is engedik le az embereket a tóhoz, mert beindult a medveszezon). A vulkanikus tó gyémánt szerűen csillan ki a fenyves hegyoldalból, csak a csend, a friss levegő és az idilli látvány.
A székely lakodalomról külön olvashatnak, ugorjunk inkább a Békás-szoroshoz és a Gyilkos-tóhoz! E két látványosság egymás mellet helyezkedik el, kanyargós, meredek utak vezetnek a szurdokvölgyhöz, ami a méreteivel azonnal helyretette az egónkat, hogy milyen kis porszemek is vagyunk. Kicsit veszélyes a séta járda híján az igen forgalmas út szélén, de a látvány itt is kárpótolt minket, nem is beszélve kis követőinkről, a kóbor kutyákról, akik még a zubogó patakpart szikláin mászva is a sarkunkban voltak, mintha csak testőreink lettek volna.
Jószolgálatuk jutalma egy kis husi volt, amit hálás szívvel fogadtak. A Gyilkos-tó a szorostól feljebb helyezkedik el, a tóból meredező fenyők vadregényessé teszik a tájat. Mint a parton olvasható tájékoztatóból megtudtuk, hogy egy, a völgyet elzáró kőomlás után keletkezett a tó, ami 80 év múlva teljesen elláposodhat, ha nem gondozzák.
Vasárnapi szállásunk Karcfalván volt, egy 900 fős, magyarok lakta településen, ahol akkora műjégpályát találtunk, hogy még mi is elszégyelltük magunkat, pedig a kaposvári sem kicsi. Mint Farkas Ernő, panziónk tulajdonosa elmondta, a jéghoki nemzeti sport, a környékbeli gyerekek szinte mindannyian űzik, sőt magyar támogatással épül itt egy hokiakadémia is, ahová az anyaországból is érkeznek majd a gyerekek.
A környék látványosságai között említette még a település erődtemplomát, a borvízforrásokat (nekünk csak ásványvíz), a Hargitát, ami télen és nyáron is kiváló úti cél, a gasztronómiai ínyenceknek pedig a házisajtokat, lekvárokat ajánlotta. Tőle tudtuk meg azt is, hogy ha valaki babalátogatóba megy még a keresztelő előtt, akkor az automatikusan keresztszülő lesz, így nem ritka errefelé, hogy valakinek akár 12 pár keresztszülője legyen, mint ahogy az 500 fős lakodalmak is teljesen hétköznapiak. És aki azt hinné, hogy Székelyföldön nehéz szállást találni, azt megnyugtatjuk, hogy dehogy, sőt, szinte úton-útfélen belebotlik az ember a panziókba, az persze már más kérdés, hogy hol milyen az ellátás… A Farkas Panzióban mi igazi királynak érezhettük magunkat, előkerült a házipálinka és a székely vendégszeretet, és valljuk be, az is ritka, hogy a vendégek távozásakor integetnek a tulajdonosok.
Utolsó napunkon Segesvár óvárosát néztük meg, ahol több száz lépcsőfokot másztunk meg a megfeketedett faborítású lépcsősoron, egészen a vártemplomig. Az őrtornyok még ma is visszaadják az egykori szász város ódonságát, és még Vlad Tepes, a híres Drakula gróf szülőházát is láttuk.
Az elmúlt napokra jellemző változékony időjárás itt is utolért bennünket, így nyakig vizesen hagytuk el Segesvárt, s indultunk hazafelé. Itt kell megemlítenem még a mi szemünknek igen szokatlan, hatalmas és túldíszített cigánypalotákat, melyekből Segesvár és Déva között akadt szép számmal, s melyekről kiderült, hogy igazából csak státuszszimbólumok, a cigány családok ugyanis a kert végi kisházat lakják.
Székely lakodalom
300 fő. Itthon hatalmas lakodalom, Erdélyben közepes esküvő. Már induláskor is sejtettük, hogy kicsit más lesz, mint itthon, de ekkora bulira nem számítottunk. A katolikus templomi szertartás ugyanolyan volt, mint az itthoniak, leszámítva, hogy a templomban szinte minden fából volt, a padoktól a keresztúton át az oltárig. Volt rizsszórás, fotózkodás, majd érkezés az étterembe, ami egyébként inkább vendégház, két (!) 4-500 fős teremmel. (Hozzáteszem a szomszéd teremben is teltházas esküvőt tartottak.)
Pezsgős koccintás az ifjú párral, majd elfoglaltuk a helyünket, ahol már várt minket a köményes pálinka és az igen bőséges előétel. Panaszra nem lehetett okunk, már ezzel jóllaktunk, bár óvatosan duhajkodtunk, mert tudtuk, hogy nem ez lesz az utolsó fogás. Nyitótánc után beindult a vendégsereg, és elfoglalta a táncteret, a mulatozást este 10-kor a leves felszolgálása akasztotta meg, de csak rövid időre.
A tárkonyos ragulevesre hajazó csorba leves jótékony hatással volt a gyomrunkra. Ezt éjjel negyed egykor követte a főétel: mozzarellás kijevi szeletet sem ettünk még ilyen kései órán, amit szintén gyorsan letáncoltunk. Az ajándékozási ceremónia, a jóízű beszélgetések és kiváló zenék úgy eltompították az időérzékünket, hogy csak a vadashús és tészta felszolgálásakor néztünk rá az óránkra, ami pontosan reggel negyed ötöt mutatott. Na ekkor állapítottuk meg, hogy milyen fineszes rendszer ez: a jól beosztott fogások mellett észre sem veszi az ember, hogy mennyire elrepül az idő…, de úgy tűnt, hogy ezzel nem voltunk egyedül, a násznép nagy része még velünk együtt mulatozott. Sajnos minden jó véget ér, így a lakodalom, még ha reggel 6-kor is, amit egy röpke alvás után megfejeltünk az örömszülők ebédmeghívásával, ahol ismét elénk került a tányér, a pálinka, és mire feleszméltünk, dugig voltunk töltött káposztával és lagzis süteménnyel. Egyben mindenki biztos lehet, ha lakodalomra hívják Székelyföldön: éhes nem marad!
