2017. 05. 06., szombat, 08:05
Elhunyt Vanyek István, a kaposvári Csiky Gergely Színház portása. A színházi portások, ha szerencsések, rengeteg nagy embert hívnak életük során. De életük végén, még Őket is magához szólítja az Úr. Szívszorító búcsú, Kiss István kelléktáros írása.
- Igen, elfelejtenek bennünket. Ez a sorsunk, semmit sem tehetünk ellene. Azt, ami nekünk, komolynak, jelentősnek, nagynak tűnt, idővel elfelejtik, majd jelentéktelennek látják. És ebben az a legérdekesebb, hogy mi nem is tudjuk, mit tartanak majd nagynak, és fontosnak, és mit kicsinynek, és nevetségesnek. …És az is lehet, hogy majd a mi életünket, (melyben olyan jól megvagyunk,) később különösnek, kényelmetlennek, értelmetlennek, nem eléggé tisztának, sőt, talán bűnösnek is ítélik - ezt a pár sort, Helyei László mondta, (Isten nyugosztalja!) a Valahol Oroszországban című darabban 1991-ben.
| Kiss István, a kaposvári színház kelléktárosának írása: |
|
Pista bátyám már hallhatta. Volt ugyanis egy jó szokása portás létére, hogy tudni illik, mindig megnézte a premier előtti utolsó főpróbát.És évek után, már nagy biztonsággal meg tudta mondani, évadokon keresztül sikeres lesz egy előadás, vagy csak kimennek a bérletek. De sokkal rövidebben is elmondhattam volna a lényegét. Szerette a színházat. Vérbeli portás volt. Nem a fülkében ülős, jött ment, figyelt, intézkedett, ha kellett. Ennek ellenére, hogy néha elhagyta az őrhelyét, mindenről tudott. Mert mindenre figyelt. Én magam is láttam a kelléktár ablakból, amikor csak a színház mögött sétált boltba, vagy a kertje felé igyekezett. Nem tudott úgy végigmenni a Rákóczi utcán, hogy közben félszemmel, ne a színházat nézte volna. Melyik ablak van nyitva, mit fog betörni a vihar, ki könyököl az ablakban cigizve, mit pakolnak a rámpán a díszítők. Amiről ő nem tudott, az meg sem történt, vagy tényleg lényegtelen volt. Évek óta bevállalta a karácsonyi ügyeleteket. Elvileg olyankor a kutya sem jár be a színházba, kivéve pár elvetemültet, mondjuk olyanokat, mint én is. Zárva voltak az ajtók, de örömmel kulcsolta ki előttem. Ilyenkor mesélt az Amerikában élő lányáról, unokájáról, vejéről. Mert nem jó egyedül. Karácsonykor pláne. Élni, és meghalni sem. És most bocsánatot kell kérjek, nem keresve kibúvót. Nem ráfogva e felgyorsult, vesztébe rohanó világra, hogy nincs időnk néhanapján meglátogatni régi színházas munkatársainkat, még inkább beteg, haldokló embertársainkat. Akikkel húsz, harminc évig együtt dolgoztunk. Mert ha ezt tesszük, mi sem remélhetünk fiainktól több emberséget vénségünkre. Szóval csak azt akartam mondani, hogy becsüljük meg azokat az embereket, akik szerették a színházat. A színház is szeresse őket. Ez az egyetlen titok, s ha így tennénk, tudhatnánk, hogy jó úton járunk. S hogy honnan tudom, hogy Pista bácsi szerette a színházat? Ő maga mondta a saját szájával egyik igazgatójának, aki választás elé állította. Vagy nyugdíjba megy végleg, vagy elfogadja a csökkentett fizetést, és marad. Ha nem is szó nélkül, (mert elmesélte nekem,) de elfogadta a csökkentett fizetést, és a szemébe mondta, hogy akkor is maradok. Hát mi ez, ha nem színházszeretet? NYUGODJ BÉKÉBEN, PISTA BÁTYÁNK! |
