Részletek a Somogy folyóirat ünnepi számából

2016. 10. 24., hétfő, 14:31

A Somogy folyóirat teljes tartalma ide kattintva elérhető.

Halmai Tamás: Szívről szívre

„Féltérdre ereszkedik a lobogó, miből kirepültek az angyalok.”
(Károlyi Amy: 1956)

Nem a mindenki, de mindenkiben. Nem a sok, hanem sok egyetlen.
A tornádó szíve ilyen, ha meg se lebben.
Honfoglalás a levegőben? Kárpit
hasad, s hegyet mozdít a Mozdulatlan.
A verőfényes lyukon át már látszik
a haza a magasban;

mert egy darabka alvilágot
a trikolórból valaki kivágott,
hogy világítson, barlangban szövétnek,
napja a korszakos sötétnek.
Lobog, lobog a zászló
hiányzó közepe,
átlátni egy hiányzó
ország hőseire.

A hely szelleme a helyett,
és címere a nincs lett.
De űr rejti a szellemet,
és üresség a kincset,
mert mindig van a szakadéknál
lejjebb egy talpalatnyi égtáj,
egy leheletnyi tér.
Talán több is a történelminél.

Aki közel botlik a tűzhöz? Megég. A rossz nem válogat. A bűnös
is áldozat;
s másokért kell magának
megbocsátania.
A szabadság: alázat
és metafizika.

Ezerkilencszázötvenhat van
kezdettől fogva,
szakadatlan.
Nem forradalom: fölemelkedés kell,
s nem korszakonként: szívről szívre,
hogy ki-ki a zsarnokot ésszel
– magában, hogy ne legyen foglya –
megszelídítse.

Lobog, lobog a zászló hiányzó közepe, átlátni egy hiányzó ország hőseire:
a földi testek nagyságnál nagyobb lélekért lelkesednek
szabadon, mint az angyalok, szabadelvűen, mint a szentek.

A jöjjön-el-a-te-országod
és legyen-meg-a-te-jóságod
sosem jön el.
Itt van. Közel.
Mindenkiben.
A tornádó szíve ilyen.
Hiába fognánk a széleinél,
örökkön átfú a vásznon a szél.

(A mű a Mai szívekben 1956 forradalma című pályázaton I. díjat nyert.)

Vörös István: Hórukk

Kit érdekel ma 56? És mi volt
az öröksége? Nagy családi
hazudozás, hogy nagyapám
csak arra biciklizett, amikor
a szovjet emlékműről a csillagot
leszedték. Látta, hogy nem
megy, segített hát, de nem
tudta – pont ő? –, miről van szó.

A perben meg egyedül ő nem
tagadott, egyedül őt ültették
le (mintha elég lett volna
tagadni a kegyelemért).

Hórukk, kiabálta a többieknek,
hogy menjen, hogy a csillag
lejöjjön, hogy a zsarnokság leessen,
hórukk, hogy a boltját
visszakapja, hórukk, hogy a szőlőjét
visszakapja, hórukk, hogy a világ
kimozduljon a sarkából,
de csak a Szovjetuniót húzták
nyugatra pár méternyivel.

Hórukk, ezt mondta Feri
bácsi?, kérdezte kedélyesen
a börtönőr, és ütött is.

Hórukk, verték a szabadság ritmusára,
hórukk, nem változott semmi,
hórukk, minden megváltozott mégis:
máskor, másképp, mint ahogy el se
képzelték. A csillag leesett.
Augusztusban tízesével az újra
megszerzett szőlő fölött.
De már nem kellett a bor.

Hórukk. Nem kell a bor. Nem
kell 68, nem kell 89. Hallod?, népfelkelő
lettél! – mondta nagymama, hórukk,
nemsokára temettük a népfelkelőt.

Nem kell 2001, nem kell 2006, nem
kell 2010. De hát akkor mi kell?
Hogy ne tagadja le senki, ami
történt, amit csinált, vagy nem csinált.

Álljon elő a besúgó, és kérjen bocsá-
natot! Nem tudhatjuk, mennyit ártott
(sokat), és nem tudhatjuk, ezzel
mennyi mindent tett maga ellen.

Bocsássunk meg, hórukk. Itt az új
Sztálin-szobor, hórukk. A régi már műemlék
volna. Kibújnak egymásból, bebújnak
egymásba. Akasszátok fel a múltjukat
letagadókat! De úgy, hogy földig érjen a lábuk.
És ez a föld régmúlt tetteikből álljon.

(A mű a Mai szívekben 1956 forradalma című pályázaton II. díjat nyert.)

ELMER ISTVÁN: Még  egy  óra zárásig

Nagyapám, Edmund Karlovics Kerschensteiner fehér köpenyében állt az officina ajtajában. Néhány nap választotta el hatvanadik születésnapjától. Gyógyszerillatok szálltak a falusi patikában, az öreg előtt kenőcs a tégelyben, bársonyossá tette a levegőt. „Kakaóvajjal kell keverni”, mondta nagyapám, és szigorú volt, mint a fehér köpeny. Korán kopaszodott, fénylett a bőre, talán a tizennégyes háború után, a hároméves orosz hadifogságban fázott meg a feje, s mire hazaért, kihullott a haja.
Állt a patikai pultnál, osztrákból eloroszosodott nevével: Edmund Karlovics Kerschensteiner. Bécsi nagyapja valamikor az 1860-as évek elején elkeveredett az Esztergomban rendezett gyógyszerész bálba, megismerkedett a patikárius Jedlicska Márton leányával, s ahogyan ez lenni szokott – különösen a nagy békeidőben –, az ismeretségből szép és tisztességes házasság kerekedett. Később az öreg Kerschensteiner vasárnaponként kiült az esztergomi ház belső udvarára, kitárta az oda nyíló szobák ablakát, s amikor elérkezett déli tizenkettő, feszülten figyelte, nem késik-e valamelyik falióra. S amikor együtt ütött valamennyi, nyugodtan pihent tovább a karosszékben az egyórai ebédidőig. „Na, azért mondom! Bécsben is ugyanennyi az idő.” Edmund Karlovics – a családban nevezték így, mások Dönci bácsinak szólították – az orosz fogságban kapta a Karlovics melléknevet, merthogy Károly fia, Edmund volt, s az orosz ragaszkodik az otcsesztvóhoz, az apai megnevezéshez. Elvégre mindenki az apja fia. Így ért össze nagyapámban a világtörténelem. „A rosseb egye meg”, mondogatta, amikor rossz kedvében volt, mert jócskán kijutott neki a huszadik század meglepetéseiből – első világháború, második világháború, csak úgy tornyosultak egymás hegyén-hátán a világháborúk –, s szelídre gyűrte arcát a szenvedés.
A falu, ahová 1950-ben kitelepítették, tizenhárom kilométerre feküdt Esztergomtól – az ezernyolcszázhatvanas évek báli hangulata már oda, régen oda –, mindenüket elvették, mindenüket. „Adja át a kassza kulcsát és az összes kulcsot, aztán kifelé!” Talán csak a tropikál nadrágja maradt meg, amit az államosítás pillanatában viselt, s bár a faluban elütött a szokásos viselettől, még a hatvanas években is ezt hordta; akkorra már jócskán kitérdesedett, s amikor meglátták, mindenki tudta, a gyógyszerész úr közeledik a szocializmus hiába tiltotta az urazást, a falubeliekben megmaradt az egészséges emberi érzés. Lik néni mondta egyszer, amikor fájdalomcsillapítóért ment a patikába, mert annyira fájtak az ízületei: „Tudja, gyógyszerész úr, a szocializmus messze van, mi meg itt élünk. Nekem is itt fájnak az ízületeim.”
Péntek délután volt. A nap november elején laposan hasalt el a Bitóczi völgy felé, nagyapám bajusza megremegett – „Istenem, mit kívánsz még tőlem? –, nagyapám nézte a bágyadt szépséget, s egyre kevesebbet értett az életből.
A menetrendszerű autóbuszjárat megérkezett a városból. Edmund Karlovics akkor és később sem tudta meg, Piatrik bácsinak, a bal lábára bicegő suszternek mi keresnivalója volt éppen akkor Esztergomban. Talán bőrt hozott a talpaláshoz… Amikor leszállt a templomtéri megállónál, suta mozgásával futva indult neki a főutcának, úgy lengett a teste, hogy attól kellett tartani, mindjárt végigvágódik, de mégsem.
Hová, hová futsz, Piatrik bácsi?
Benyitott a patika ajtaján. „Gyógyszerész úr, jönnek az oroszok! A várúton jönnek már az oroszok!”
És riadt volt az arca; talán ötvenéves lehetett, de már nagyon öreg, és most a sántaságát mindenestül hordozta magával. Széttárt karjával esetlenül állt ott.
„Szóval jönnek?” – kérdezte nagyapám, majd megigazította a köpenyét: „Ha jönnek, hát jönnek!”
A sánta cipész megilletődött erre a nyugalomra: talán mégsem olyan nagy a baj, ha a gyógyszerész úr így kihúzza magát!
Mert nagyapám kihúzta magát. Így mondták később is, akik látták őt. Összeszaladtak az emberek. Az oroszok már Esztergomban vannak, a bazilikához vezető meredek várúton…!
Nagyapám kimérte a fehér tégelyből a frissen kevert kenőcsöt – „a magiszt-
rális gyógyszer hamar tönkre megy a levegőn”, aztán azt mondta: „Emberek, az Irma-lak pincéje mélyen benyúlik a hegyoldalba, ha kell, oda menekülünk. Mindenki vigyen krumplit, szalonnát, lisztet, zsírt. Akinek amije van! Még legalább fél óra, mire ideérnek.”
Anyukám kikészítette mindhármunknak – két testvéremnek és nekem – a bundakabátot: „Ha menni kell, ez jó meleg!”
Előbb csak zümmögés, aztán egyre erősebb döngés, majd a Szobi rév után a szörnyek feltúrták magukat a Sárga-dombra. A hernyótalpak ott kaparták már a falu utcáját. „Isten nevére, gyógyszerész úr, oltsa el a villanyt, húzza le a rácsot!” Mire nagyapám azt mondta: „Még nem érkezett el a zárás ideje!” A falu addigra fénytelenségbe merevedett. Mintha mindenki meghalt volna. A házak mélyén halk lihegés: „Istenem! Istenem!”
Csörögtek a lánctalpak, a Dunától a Pilisig remegett a föld. Az Irma-lak? Ettől talán még az is összeomlik!
És jöttek, egyre csak jöttek, mint megvadult, ellenállhatatlan akarat. Az első tank a patika előtt meghökkent, a részeg óriás, a rettentő vastömeg előre dőlt, aztán vissza. Mögötte a többi ugyanúgy csikordult, és megállt. Semmi mozgás. Nagyapám az officinában, fehér köpenyben; november másodika volt, péntek délután.
A harckocsi lövegtornyát ráfordította a patikára. Minden megdermedt. Majd kiszállt egy tiszt, s megindult a fényesség felé. Belökte az ajtót. Erős, határozott hangjára nagyapám oroszul válaszolt: lám, mire jó egy világháborút követő több éves fogság!
Egymás tekintetébe néztek. Nagyapám arcán ott nyugodott az első világháború, a hároméves hadifogság, a háromszori szökési kísérlet, „magát ezért főbe lőjük, tudja-e”, aztán mégse, ott nyugodott a második világháború, negyvennyolc évesen újra behívták, tizenhat éves fiát a leventék nyugatra vitték, az utolsó este a laktanya rácsos kapujánál: „apám, vigyél ki innen”, haja már nem volt Edmund Karlovicsnak, azt nem téphette kínjában, a bajuszát rágta, „igen, fiam, mindent megteszek”, s ment, de hiába: „engem vigyenek, engem, velem mindent megtehetnek, csak őt…!” – és megmaradtak, végül megmaradtak, Lackó gyerek Győrből visszaszökött, mind- nyájan megmaradtak, s öt év múlva, azon a júniusi napon a tropikál nadrágban:
„Adja át a kassza kulcsát és az összes kulcsot, aztán kifelé.”
Mindez ott ült az arcán, begombolt, fehér köpenyén, fuszeklit viselt, ingét felesége – akit mindvégig úgy szólított: „Anyi, kérem” – aznapra is frissen vasalta, hozzá csokornyakkendőt kötött, orosz szóval állt ott: „Kérem, ez egy patika, és itt emberek élnek.” Nem szólt többet, nem tudta, az orosz tiszt érzi-e kiejtésén a bécsi-magyar akcentust (mert az egyetemet még Bécsben végezte). Nem is érdekelte. Némán álltak egymással szemközt. Odakint füstöltek-okádtak, dübörögtek a vasak. Az orosz tiszt zavarba jött a nem várt élménytől – „Kérem, itt emberek élnek”
–, mintha megdermedtek volna mögötte a vasállatok, hová jutott, miféle világba, és nagyapám csak állt, fehér köpenye alatt kissé sután megbillent csokornyakkendőjével, kopasz madárfejével, másnapra megígérte Mári néninek, hogy kikeveri az ízületi fájdalmait enyhítő kenőcsöt, állt becsülete marékhalmán, hosszú idő, nincs több szó, érezte a gázolajszagot árasztó orosz tiszt testlihegését – mindennek vége? –, aztán a megfeszült időben a katona hirtelen sarkon fordult. A nap már végképp belesüllyedt a Bitóczi völgy mélyébe. A katona rántott egyet harckocsizó sapkáján, majd fölugrott a lánctalpra, s eltűnt a fedélzeti nyílásban. Meglódult az első szörny, aztán sorra a többi. Nagyapám a faliórára tekintett: még egy óra hátra volt zárásig.

(A mű a Mai szívekben 1956 forradalma című pályázaton III. díjat nyert.)

Báthory Gyöngyvér: Beszédes falak,suttogó falu

Békésen, szelíden ünneplő ifjak és idősek a helyi kultúrházban. Egy kis so mogyi falu népe hittel a szívében lépett át 1957-be. A harmincéves Lacinak és a tizenhárom éves Margitkának azonban csupán néhány perc jutott az új esztendőből. Életüknek kegyetlen sortűz vetett véget. A gépfegyverek másik oldalán helyi és környékbeli karhatalmisták. Bortól és hatalomtól megré- szegülve kegyetlenül gyilkoltak. 1956. december 31. Kisbajom.

Rendezett utcák, virágos közterek, egy élhető kis somogyi település. A Rinya mente igazi ékszerdobozának tűnik Kisbajom. Mégsem tudom teljesen átadni magam a csodának. Valahogy a múlt nyomosztó érzése telepedik rám, amikor belé- pek a polgármesteri hivatal ajtaján. Hatvan évvel ezelőtti, szörnyű sebeket készülök feltépni.
– Éjfél lehetett, amikor két részeg karhatalmista a szomszédos kocsmából a Kultúrházba érkezett. Itt szinte az egész falu összegyűlt, hiszen az új, 1957-es esztendőt ünnepelték – kezdi a tragikus szilveszter felidézését Major László. Apám is itt szórakozott, amikor a két gépfegyveres rendőr felment a színpadra, és úgy döntöttek, véget vetnek a mulatságnak. Mivel egyidős volt velük és jól ismerték egymást, úgy gondolta, biztosan nem lehet gond, ha megkéri őket, hadd folytatódhasson az egyébként rendkívül békés ünneplés.
A harmincéves katona így félelem nélkül indult el a színpad felé. Ám mielőtt bármit is kérhetett volna, már meg is érkezett az embertelen válasz. A két ismerős ÁVO-s gondolkodás nélkül tüzet nyitott. A zárt térben a töltények hatalmas erővel repültek ki a fegyverekből. Egyenesen az ünneplő tömeg felé.
– Édesapám azonnal meghalt. A golyó pedig olyan erővel és sebességgel hatolt át a testén, hogy még a mögötte álló Julika nénit is megsebesítette – rekonstruálja a történteket László, aki mindössze négyéves volt, amikor apját értelmetlenül és kegyetlenül megölték.
– De hát ismerték egymást? Falubeliek és egyidősek voltak? – fakad ki belőlem a szörnyűségek hallatán. – Pontosan így van, de ez akkor nem számított… jön Lászlótól a sommás válasz. Végh Gábor polgármester már számtalanszor hallotta a hatvan évvel ezelőtti történetet, ám mint mondja, ezt az embertelenséget hat évtized után sem lehet megemészteni.
– Ez a kontroll nélküli hatalom, amikor nem számít semmilyen emberi és erkölcsi norma. Amikor a gyilkosság érdem lehet, ez a diktatúra legnagyobb veszélye – elemzi tűhegyes pontossággal a történteket a falu első embere. A kommunista hatalom fegyverei nemcsak egy ifjú katona életét vették el. Egy tizenhárom éves gyereklány jövője is hamvába holt azon az éjszakán.
– Margitka nagyon szép, mosolygós kislány volt. Az egész falu szerette az unokatestvéremet – meséli Erzsi néni. Aki azt mondja: azon az éjszakán érezni lehetett, hogy valami nagy baj történik majd. Az ÁVO-sok ugyanis már a kocsmában is vitatkoztak, verekedtek.
– Én a bálban, apám a közeli kocsmában szórakozott. Egyszer csak szóltak, hogy rohanjak, mert verekedés tört ki az italozóban. Én akkor gondolkodás nélkül édesapám és a karhatalmista közé álltam, egyiket erre, másikat arra löktem. Még ma is kiráz a hideg, ha arra gondolok, minket is megölhettek volna... – emlékszik visz- sza a tragikus szilveszterre Magdus néni. Már hazafelé tartottunk, amikor lövéseket hallottunk. Majd rögtön utána hatalmas riadalom lett, kiabálás és sikoltozás hangja töltötte be az egész falut – meséli az asszony. A lövöldözés után pánik tört ki, volt, aki az ajtón keresztül, míg más az üveget kitörve az ablakon próbált menekülni. Magdus néniék azon az éjjelen már nem mertek visszamenni a Kultúrházhoz, másnap hal- lották, hogy mi is történt. Ám 1957. január 1-jén már nyoma sem volt a szilveszteri hangzavarnak és riadalomnak. Helyére fájdalmas némaság költözött.
– A családban beszéltek a történtekről? – kérdezem az idős asszonyt. Magdus néni – aki mind ez idáig tényszerű pontossággal tárta fel az eseményeket – hirtelen elérzékenyül. Mintha hatvan év elhallgatott fájdalma ülne az arcára, szemébe könny szökik, hangja elcsuklik. – Nemhogy a családban, a településen sem mert senki sem- mit szólni. Nem kérdezett, nem beszélt a falu.
Ezt a közel hatvan évig tartó némaságot, kegyetlen hallgatást törte meg a falu vezetése. Végh Gábor polgármester egy emléktáblát álmodott meg, amelyet aztán
2013. december 31-én, ötvenhét évvel a szörnyű események után avattak fel.
– Úgy gondoltam, hogy nekem mint polgármesternek kötelességem emléket állítani az elhunytaknak. Emlékezni és emlékeztetni az embereket a fájdalmas múltra. Ekkor – egy kicsit félve ugyan –, felkerestem Major Lászlót és családját, akik egy kis gondolkodás után elfogadták a meghívást az emléktábla-avatóra – meséli a település polgármestere. Major László ugyan édesapját vesztette el a tragikus szilveszteren, ám sokáig ő sem tudta, mi is történt valójában a végzetes éjjelen.
– Nem beszéltünk róla, ha pedig szóba került, akkor is csak félmondatok hangoztak el, de kizárólag suttogva. Én pedig még kicsi voltam, hogy összerakjam a képet. Aztán felnőtt fejjel már mertem és tudtam is kérdezni. Gimnáziumi éveim végén jártam, amikor szembesültem az igazsággal, hogy apámat ÁVO-s katonák ölték meg.
Amikor évtizedek után érkezett a kérés Végh Gábor polgármestertől, megmondom őszintén, gondolkodási időt kértem… – meséli László. Ahogy mondja, lélekben fel kellett készülnie arra, hogy szembesüljön a múlttal.
– Végül is úgy gondoltam, hogy a táblaavatás velünk vagy nélkülünk, de mindenképp meglesz. Elsősorban édesanyámat kellett felkészíteni az eseményre, hiszen épp arra készültünk, hogy újra átéljük édesapám utolsó éjszakájának és tragikus ha lálának történetét.
Aztán, mintegy három évvel ezelőtt emlékezni gyűlt össze a falu. S végre olyan mondatok hangozhattak el, amelyek eddig csak a tragédiát átéltek gondolataiban léteztek.
– Egyszerre volt furcsa és felszabadító érzés, hiszen volt bennünk valami megmagyarázhatatlan erő. A közös sors, amelyet így vagy úgy, de mindnyájunknak át kellett élni. Az évtizedes, lelkek mélyén lerakódott teher pedig egyszerre szabadult fel. S akkor már senki sem volt egyedül a fájdalmával.
A teljes katarzis és ezzel együtt a bocsánatkérés azonban elmaradt. Az emléktábla-avatásra ugyanis hiába várták az egyik gyilkos ÁVO-s katona jelenleg polgár- mesterként dolgozó fiát.
– Én készen álltam arra, hogy kezet nyújtsunk egymásnak – mondja Major László, amikor immár együtt lépünk be a Kultúrház ajtaján.
Hátborzongató belegondolni, hogy a ma már iskolai műsoroknak, ünnepélyeknek és kulturális programoknak helyet adó épületbe hatvan évvel ezelőtt erőszak és kegyetlenség költözött. Az pedig még borzasztóbb tény, hogy a szilveszterkor gyilkoló rendőrök mindössze négy-öt hónapot töltöttek börtönben, a népítélet azonban az ő esetükben sem maradt el. Kisbajom polgármestere egy sokatmondó történetet elevenített fel.
– Sok évvel a tragédia után, a szomszédos település egyik éttermébe tértem be, amikor egyikőjük ott ült az asztalnál teljesen egyedül. Rám köszönt, én vissza. Majd így szólt: „Már Te sem ülsz le egy ilyen sz.r ember mellé, ugye, Gábor?”
Ez az életkép pedig azt igazolja, hogy senki sem menekülhet a bűnei elöl. S bár a két ÁVO-s katona a rendszertől igen, a jóérzésű emberektől sosem kaphat felmentést szörnyű tettéért.
– A tehetetlen düh még mindig munkál bennem, ám ami ennél is fontosabb, hogy ne engedjük elfelejteni, hogyan is tette be a kommunista diktatúra kegyetlensége a lábát egy békés kistelepülésre – mondja László.
Aki, bár édesapját elvesztette, egy új összetartó közösségre lelt Kisbajomban.

– A táblaavató ünnepségen újra egymásra találtunk egy régi általános iskolás barátommal és családjával. Azóta pedig már a Kisbajomi Baráti Kör Egyesület is tagjaivá fogadott engem és a feleségemet. Rendszeresen összejárunk, és értékes időt töltünk együtt – meséli László. Aki immár a faluvezetéssel közösen próbál mementót állítani a tragikus szilveszternek.

– A leghőbb vágyunk, hogy egy igazi emlékművet állítsunk az áldozatoknak és családjaiknak. Egy különleges térplasztikát álmodtunk meg, amihez már „csak” pályázati forrásra várunk – fogalmazza meg vágyait Kisbajom polgármestere. Úgy érzem, a huszonnegyedik órában vagyunk, sajnos, az akkoriak közül nagyon sokan már nincsenek velünk. Így a mi nemzedékünk felelőssége, hogy emlékezzünk és emlékeztessük a mögöttünk jövő fiatalokat is. Ma azért harcolunk, hogy holnap már ne kelljen suttognunk, hanem bátran kiálthassuk az égbe a múlt szörnyűségét és igazságtalanságát. Ha ez megtörténik, már nemcsak papíron, hanem lélekben is szabad lesz a nemzet...

(A mű a Mai szívekben 1956 forradalma című pályázaton II. díjat nyert.)

Tál Gizella:Hétszer nyolc

Nehezen éltünk, magányosak voltunk a városban. Anyám testvérei és a nagyma- mám is kifosztva, igen nagy szegénységben a Káli-medencében éltek. Elvette a tsz kis földecskéjüket, nagyanyám tehénkéjét is behajtották a közösbe. Apám, árva lévén, egy tapolcai unokatestvérével ápolhatott csak rokoni kapcsolatokat. Idős, gyermek- telen asszony volt, Erdélyből származó férjével ők is úgy gondolták, nem lesznek any- nyira egyedül, ha a közelükben élünk. Apám a mentőknél dolgozott, hamar talált munkát, gépkocsivezetőre Tapolcán is szükség volt, s egyszer csak egy üres lakás is adódott.
A búcsú számomra nem nyúlt túl hosszúra, nem voltam óvodás, nemigen voltak pajtásaim, csak a város széli ház előtti nagy réttől és a kerttől volt nehéz megválnom. Ott töltöttem addigi pár évem mindennapjait, ismertem minden tücsköt, bogarat, virágot, gyomot, középen a két orgonabokrot, amelyek töveihez dugták el szüleink tavasszal a húsvéti ajándékokat, pár piros tojást, sztaniolpapírba csomagolt, nagy fülű grillázsnyulat, bátyámnak néhány ólomkatonát, nekem egyszer egy hatalmas, piros ruhás rongybabát. Attól kezdve elválaszthatatlan társam lett a ruhája színéről Piroskának keresztelt baba. A hónom alatt cipeltem naphosszat, megmutattam neki a hóvirágokat, az ibolyát, az árvácskákat, figyelmeztettem a bogáncsra, amely-
ben egyszer úgy meghemperegtem, hogy édesanyámnak le kellett vágni a hajamat, másképpen nem tudtam megszabadulni tőle. Egész nap babusgattam Piroskát, télen szánkón húztam a hóban, fejvesztve szaladtunk a konyhába a tavaszi, nyári esők, zivatarok elől, miközben állandóan beszéltem hozzá. Azt is megsúgtam neki egy este, holnap elköltözünk innen. Egy másik városba.
A ponyvás tetejű teherautó már reggel hétkor odatolatott a ház elé, feneketlen étvággyal nyelte el a szekrényeket, ágyakat, asztalokat, székeket, dobozokba csomagolt lábasokat, tányérokat, bögréket, lepedőkbe csavart ruhákat, egy csupor disznózsírt, darabka szalonnát, amit a nagymamától kaptunk, egy kiló kenyeret, hogy ne kelljen azonnal boltba szaladni, amikor megérkezünk. S még maradt hely ott fenn anyámnak és a színjeles elsős bizonyítványát kezében szorongató testvéremnek is.
Apám, kezemben Piroskával, ölébe vett a sofőr melletti ülésen. A város szélén katonák, rendőrök álltak, azt hittem, hogy csak búcsút intenek nekünk, de az autó lassított, majd megállt. Egy vállán puskát tartó egyenruhás kikér dezett bennünket, kik vagyunk, hova megyünk. Belestek a csomagjainkba, egyikük
kivette a kezemből a babát, mintha keresne valamit, végiglapogatta a lábától a feje búbjáig. Amikor végre visszakaptam, mintha piszkos lenne, a kezemmel leporolgattam a ruháját. Alaposan áttanulmányoztak minden iratot, s addig nem engedtek tovább, amíg a tapolcai lakáskiutalási papírt nem látták. Az út során ez többször is megismétlődött, utoljára még Tapolca határában. El nem tudtuk képzelni, mire a sok igazoltatás, alig vártuk, hogy végre megérkezzünk. A szürke lakásokkal zsúfolt udvarban a csupa kíváncsi új szomszéd szinte bemutatkozás helyett egymás szavába vágva sorolta, Pesten tegnap kitört a forradalom, este még a Sztálin-szobrot is ledöntötték, ma reggel gyülekezési és kijárási tilalmat rendeltek el...
Ott álltunk a sárban, a letakart bútorok között, szemerkélő esőben. Nekem persze fogalmam sem volt, mi az a forradalom, Sztálinról is csak a rádióban hallot- tam, de borzasztó szerencsétlennek éreztem magam. Apám mindenesetre megtiltot- ta, hogy kilépjünk a kapun, ami tovább növelte bennem a szorongást, a bezártság ér- zetét. Szét se néztünk új otthonunkban, azonnal bekapcsoltuk a rádiót. Felcsendült az Egmont-nyitány, majd Nagy Imre miniszterelnök szólt a rádió hullámhosszán a nemzethez a vérontás elkerülését, a harcok beszüntetését kérve. Vérontás, Nagy Imre újra a miniszterelnök – ez már tényleg forradalom, vélekedett apám, de szüleim jobban hittek a Szabad Európa Rádiónak, arra csavarták a jó öreg Orion kereső- gombját. S jobbára ott is maradt a következő két hét során. Hol öröm, hol szomorú- ság tükröződött az udvar népének arcán, attól függően, mit hallottak a hírekben, mit láttak az utcán, s főleg melyik oldalon álltak.
Anyám sokáig halogatta a kicsomagolást. Ha valami kellett, kihúzta a holmik közül. Egy éjszaka megértettem, miért. Amikor azt hitték, mi már alszunk, anyám azt mondta apámnak, menjünk el, amíg még nyitva vannak a határok. De apám maradni akart. „Itt hagynád öreg, beteg édesanyádat?” – vetette a szemére. „De mi lesz itt, ha nyakunkon maradnak a muszkák? Milyen jövő vár a gyerekekre?” – rep- likázott anyám. „Most már biztos semmi nem lesz úgy, ahogy eddig volt, semmi nem maradhat a régiben” – bizakodott apám. Amúgy is megrendült világom végleg összeomlott. Másnap el sem mozdultam anyám mellől, hátha mond valamit, hova megyünk. De nem hozta szóba, én meg nem buktattam le magam, mert arra már megtanítottak, hogy nem illik hallgatózni.
Mi aztán maradtunk, de az udvarban eggyel kevesebben lettünk. A szom- szédból eltűnt egy húszéves fiú. Négygyerekes édesanyja sírva panaszolta, napok óta semmi hír nagyobbik fiáról, becenevén Mucóról. Aztán néhány nappal később a bi- zonytalanságnál is jobban megrázta, amikor Mucó azt üzente a Szabad Európa Rá- dión keresztül, hogy úton van Ausztráliába. Édesanyja keservesen elsiratta, mintha csak megérezte volna, hogy soha többé nem ölelheti már át. Addig azt hittem, hogy a sírás csak a gyerekek privilégiuma, nem láttam még felnőtt embert sírni. Zava- romban én is hullattam a könnyeimet, nem ismertem a nagyfiút, így biztos nem őt sirattam, hanem inkább az elveszett, felhőtlen gyerekkoromat, amit örökre magába zárt a veszprémi kert és a rét.
Apám október 27-én ünneplőbe öltözött, temetésre ment. Majdnem kollégája lett Tóth Istvánnak, a forradalom egyetlen tapolcai halálos áldozatának. Október 25-én, este lőtték le a város határában, miközben teherautóval gyümölcsöt fuvaro- zott a környező falvakból. Naponta többször is fordult, majdnem ugyanannyiszor igazoltatták, mígnem azon a végzetes estén nem volt elég, hogy csak ismerősként intett az odavezényelt katonáknak, nem állt meg. Valószínűleg közben őrségváltás lehetett, és egyikük agyonlőtte. Óriási tömeg volt a temetésen, mesélte apám, gyász- ba borult az egész város. Nem tudtam igazán felfogni, hogy mit jelent meghalni, de nagyon sajnáltam az apámnál nem sokkal fiatalabb, huszonöt éves gépkocsivezetőt, és végtelenül haragudtam a gyilkos katonára, annál is inkább, mert vagy ő, vagy valamelyik társa motozta meg Piroskát egy nappal korábban.
Apám naponta hozta a híreket: az épületekről leverték a címereket, a vörös csillagokat, megnyitották a börtön kapuit, a pártbizottság épületének ablakain kido- bálta és az utcán elégette a tüntető tömeg a vörös zászlókat, képeket, pártbrosúrákat, könyveket, ledöntötték, darabokra zúzták a temető bejáratánál emelt szovjet kato- nai emlékművet, vasutasok, AKÖV-ös dolgozók, gépkocsivezetők, tanárok, diákok és katonák tömege egyként állt a forradalom mellé. Elzavarták a kommunistákat, ávósokat, egyiküket, a KISKER igazgatóját kis híján meglincselték, egy bíróról meg úgy hírlett, a katolikus templom harangtornyában rejtőzött el.
Éppen nagyapám sírjára vittünk virágokat, gyertyákat november 1-jén, ami- kor hallottuk, hogy Nagy Imre bejelentette az ország semlegességét. „Nem volt hiába a sok »Ruszkik, haza!«” – mondta jelentőségteljesen apám anyámnak, aki jól értette a célzást, és a szokásosnál is szorosabban ölelte át az édesanyját.
Aztán november 4-én elszállt minden remény. Hajnali öt órakor a Szovjet- unió által hatalomra emelt Kádár János vezette Magyar Forradalmi Munkás-Pa- raszt Kormány nyílt levelet olvastatott be megalakulásáról az Ungvárról sugárzott rádióadásban. Egészen a rendszerváltásig úgy tudta a világ, hogy Szolnokról szólt az üzenet. Egy hatalmas márványtábla hirdette csupa nagybetűkkel a hazugságot a
„forradalmi munkás-paraszt kormány megalakulásának emlékére” a megyeházán a következő felirattal: „Történelmi tény, hogy a szorongatott Magyar Népköztársaság forradalmi erői 1956. november 4-én innen hirdették meg az ellentámadást a szoci- alista Magyarország győzelméért. /Kádár János/” Aztán húsz perccel később, majd többször megismételve, Nagy Imre drámai szózatát sugározta a Szabad Kossuth Rá- dió: „Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar kormányt. Csapata- ink harcban állnak. A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével.” A világ nem sietett a segítségünkre, az orosz medve eltaposta a rövid magyar szabadságot, 10 óra 7 perckor örökre elnémult a forradalom rádiója, a Szabad Kossuth Rádió is. Az Egmont-nyitány baljós előjelnek bizonyult, megismét- lődött a XVI. századi németalföldi szabadsághős tragédiája.
A hideg, rossz hangulatú telet még kilátástalanabbá, szomorúbbá tették a le- tartóztatások. Apám nem győzte számba venni, hány munkatársát, ismerősét vitték el, zárták börtönbe.
Hiába jött a tavasz, a nyár, csupa fásult arc vett körül. A közeli Varjú vendéglő- ből még minden hétvégén átszűrődtek hozzánk a forradalom napjaiban megismert, slágerré vált dallamok, az Oly távol, messze van hazám és az Ahogy lesz, úgy lesz. Hi- ába tiltották be itthon mind a kettőt, a Szabad Európa Rádió továbbra is sugározta, és minden szombaton könnyezve elénekelte a közeli Varjú étterem közönsége is.
Számomra úgy lett, hogy szeptemberben elkezdődött az iskola, az agymosás. Piroska egyre többet üldögélt magában a fotelben, míg birkóztam a betűkkel, a szá- mokkal. Apám segített agyamba vésni az egyszeregyet. Úton-útfélen kérdezgette:
– Mennyi hétszer nyolc? Gondolkodóba estem.
– Mikor volt a forradalom? – próbált segíteni.
– 48.
– A másik?
– 56 – vágtam rá határozottan, mert otthon soha nem hangzott el az ellenfor-
radalom szó. S ehhez tartottam magam akkor is, amikor később már én tanítottam
a kisfiamat a hétszer nyolcra. ’56 igazságára.

(A mű a Mai szívekben 1956 forradalma című pályázatra érkezett.)

Albert Zsuzsa: Emlékirat
Rádiós voltam 1956. október 23-án

1954-ben fejeztem be tanulmányaimat az ELTÉ-n. Magyar szakos voltam, a XVI–XVII. század irodalma volt közelebbi szakterületem. Diplomadolgozatom a kuruc költészet stilisztikai elemzése volt. Pais Dezsőnek, Tolnai Gábornak és Klaniczay Tibornak írtam, megjelent az ITK-ban – senki másé az évfolyamon. Felaján- lották, legyek aspiráns, vagy tanársegéd. De olyan ellenszenves volt a versenyfutás az állásokért, hogy nem mentem el az aspiránsvizsgára, és kijelentettem, tanár akarok lenni, amikor már lassan minden állást kiosztottak. Egyetlen lehetőségem maradt: a Rádió. Korábban már készítettem az Ifjúsági Osztálynak egy összeállítást Csokonai költészetéből, a szerkesztővel, egyetemi hallgatóként, a Nyelvészeti Intézetben szok- tam találkozni. Tehát a munka nem volt egészen ismeretlen, magam pedig gyerekkoromtól nagy rádióhallgató voltam. Hallgattam Kosztolányi Dezső verseit, komoly zenét, Ádám Jenő népdal félóráit, ahogy kedves hangján énekelte: „Egy gyenge kismadár hozzám kezde járni”. Ezért mentem Vargyas Lajos népdal speciálkollégiumára, s készítettem később az Irodalmi Osztályon néprajzi műsorokat.
Miután a Személyzeti Osztály elfogadta az egyetem ajánlását, 1954. július 15- én felvettek szerkesztőnek az Irodalmi Osztályra.
Hamarosan egy kész műsor kéziratát adta a kezembe Dalos László, egyik első kedves főnököm, Zrínyi Miklósról: mi a véleményem róla? Egyáltalán nem tetszett, Füsi József állította össze, akkor még nem hallottam a kitűnő olasz-fordító íróról, unalmas, sablonos írás volt. Ezt meg is mondtam Dalos Lászlónak, ő a véleményemet elfogadta, és rám bízta, csináltassak jobbat. Kapóra jött ez nekem, a dezertált régi magyarosnak, nagyon szerettem Zrínyit. Albert Gábor évfolyamtársamat javasoltam, akivel megbeszéltem, hogy kellene ezt jól megcsinálni. Az OSZK-ban dolgozott, egyformán gondolkodtunk, ebben a témában egyformán felkészültek voltunk, ismertem írói képességeit. Megcsináltuk a szöveget, Dalos László elfogadta, kiadták a rendezőnek, aztán kivettem egy hét szabadságot, mert összeházasodtunk. Az első esküvői fényképről lemaradt a fejünk, új fényképezés kellett. Bementünk a városba, s egyúttal a Rádióba, ahol éppen készült a stúdiófelvétel. Forró hangulatban, lelkes színészeket találtunk, és boldog rendezőt, Solymosi Ottót, aki azt mondta, úgy szól ez a szöveg, mint egy hatalmas kórus. Ez történt 1954. november elején; egy év múlva a Rádióújságban nyilatkozott Kodály, hallotta a műsort, akkor fogant meg benne a Zrínyi szózata című oratórium, ezért a Rádió együttesei mutatták be először a Rádi- óban, aztán a Zeneakadémián. Ott voltunk Gáborral, büszkék és boldogok voltunk.
1955. október 24-én született a fiam, négy hónap szülési szabadság járt akkor, egy-két hónapot rátettünk talán, de hamarosan visszamentem dolgozni. Így néhány hónap munka adatott még nekem a forradalom előtt. A Petőfi Kör a közelben műkö- dött, talán a Puskin kertben, hallottam, hogy kiabáltak, „ne fényképezzenek”, Déry Tibor hangján hallottam, „nehogy rossz lovak helyett szamarakat kapjunk”. 1956 júliusában az OSZK dolgozóit tüdőszűrésre vitte Keresztury Dezső a Trefort utcai rendelőbe, ott Gábort visszahívták, beszűrődése volt. Pár hét szaladgálás után a bu- dakeszi tüdőszanatóriumba került, egyik kedves kolléganője segítségével.
A Zrínyi műsor címe az volt: Ne bántsd a magyart, Zrínyi prózai munkáiból válogattuk. Megtehettük, mert ez már a Rákosi-rendszer összeomlásának határán történt. Már az egyetemen is a professzor orra előtt mentünk el az órájáról, még köszöntünk is neki, aztán kimentünk a napfényes Duna-partra. Ez folytatódott a következő két évben, és csúcspontját ’56 október 23-án érte el, mikor Gábor szanatóriumban volt, nekem egyéves volt a fiam, így mi kívül maradtunk. Mégis, 1956, a forradalom, és leveretése, az utána következő terror, egész életünkre rányomta bé- lyegét. Mi nem mentünk el; Mi pedig itt maradtunk – Gábor egyik regényének a címe, de belső emigrációban éltünk, állandó feszültségben, szegényen, elnyomottan.
Ott voltam Rajkék újratemetésén, rázott a hideg, mikor Rajk kisfiát láttuk az anyjával a pódiumon, és hallgattuk a politikusok szenvedélyes beszédeit. A tömeg izzott a felháborodástól, valaki mellettem azt mondta: most ezeket kellene! tudniillik, akasztani, a politikus szónokokat. Akkor rossz idő volt, hideg, szeles délután, de ’56 őszén nagyon sokat sütött a nap, 23-án is. Már napok óta hallottuk, hogy tüntetés lesz, nekem elegem volt a korábban kötelező felvonulásokból, de ez más volt. A Rádió reformkommunistái, ahogy később nevezték őket, kollégáim, Halda Alíz, Lehel Judit, a rendező Zsurzs Éva, meg mások, s mi többiek is izgatottan latolgattuk, mi lesz. Aztán híre kelt, hogy betiltották. Ez döntött, akkor megyek.
Kora délután volt, meleg napsütés, a Bródy Sándor utcából a Puskin utcán át siettünk a Rákóczi út felé. Ott már teljesen elöntötte az utat a tömeg, láttam egyetemi marxista szemináriumvezetőnket nyitott tetejű autóból lelkesen jelszavakat kiabálni. Tánczos Gábor volt, aki később öngyilkos lett. Most ott az emléktáblája a Múzeum utcában a TIT épületén. Együtt indultam kollégáimmal a rádióból, aztán olyan testvériségben, ahogy ötven évvel később a Fidesz felvonulásokon, beolvadtunk abba a tömegbe, amely a Műegyetemtől indult, s most a Bem térre ment a Margit híd mel- lett épült, azóta lebontott hídon át Budára.
A Bem téren a laktanya nyitott ablakában a katonák csomagolópapírra festett Kossuth-címert lengettek, de lehet, hogy lyukas zászlót is. Úgy viselkedett a tömeg, mint egyetlen test, amelynek kiadja a parancsot az agy. Most azt mondta: a Parlamenthez! Kezdett alkonyodni, egyre sűrűbb lett a sokaság. Mire odaértünk, besöté- tedett, október végén rövidek már a nappalok. S hallottam az emlékezetes beszédet: Kedves Elvtársak! A tömeg: Nincs elvtárs! Kedves barátaim! A tömeg zúg. Kedves magyar testvéreim! Taps. A Parlament tetején égett a vörös csillag. Az emberek ki- abáltak: oltsák el! Valaki darab idő után visszakiabált: nem tudjuk eloltani! Nem emlékszem, végül eloltották-e. Mások emlékeznek, hogy igen. Később mesélték erzsébeti ismerősök, hogy Szabad Nép példányokat gyújtottak meg, mint a fáklyát, azzal világítottak. Ilyet én nem láttam, de láttam rádiós kocsit, ilyennel készítettük akkoriban a külső felvételeket. Örömmel, hogy a tömegből kiszabadulhatok, benyi- tottam. A kocsi mennyezetig tele nagy, narancssárga Agfa magnószalag dobozokkal, mellette idegenek, azt mondják: Rádió! Mondom: én is. Rám meredtek, de akkor már ugrottam ki. Nem tudom, kik lehettek, vagy belügy, vagy külföld.
Akkor elindult a sokaság, de már nem boldogan, a sötét gyűlölet hömpölygött az Andrássy úton, a Sztálin-szobor felé. Találkoztam Vargha Balázzsal, akit negyedévesként ismertem meg a Rákóczi-kiállítás rendezése közben, ahová, mint jeles régi magyaros egyetemistát delegáltak, s rádiósként már dolgoztam vele. Együtt men- tünk tovább, mert már veszedelmes volt a sötétség, meg a tömeg, amely most úgy határozott, hogy a Sztálin-szobrot akarja ledönteni. Én messze voltam, mikor az eleje kötelekkel próbált elbánni vele, de nem volt erre senki felkészülve. Aztán megtud- tuk, hogy Csepelről hoznak lángvágót, most is látom a fehér ruhás embert, aki száll a levegőben a lánggal, és mondták, hogy már dől a szobor. Úgy gondoltuk, most ez rendben van, menjünk a Rádióhoz.
Akkor már nem lelkesen mentünk, hanem szinte kötelességből, fáradtak is voltunk, aztán nekem közöm is volt a Rádióhoz. Semmit nem akartam csinálni, csak ott akartam lenni, hiszen történésznek is indultam, ez pedig történelem. Így érzett és ezt tette az emberek többsége, néhány hőst meg áldozatot kivéve. Nem tudom, merre mentünk, nem tudom, hány óra volt, este volt, sötét volt, azt hiszem, a Nagykörút felől mentünk a Bródy Sándor utcába, a Rádió mellett a Múzeum felé. A Múzeum körút felől katonai autók jöttek, rajta megrettent kiskatonák. Az emberek fegyvert kértek tőlük, azok szótlanul, mereven ültek, a Múzeum körút és a Sándor utca sar- kán égett egy autó. Én teljesen józan önkívületben voltam. Bementünk Balázzsal a Múzeumkertbe, ő akkor elköszönt, hazament, én is haza készültem, de várnom kel- lett, a könyvtárba vezető kapumélyedésbe álltam, mert már lőttek. Hogy honnan, nem tudom, de én a kapuhoz tapadva vártam, mikor hagyják abba, hogy haza tudjak menni. Előttem fütyültek a golyók. Nem féltem, teljesen józan voltam. Ilyen vagyok, a bombázáskor sem féltem. Csak elképzelt dolgoktól félek. Érkeztek emberek sebesülttel – nyissák ki a kaput! Persze, nem nyitották ki. Gondoltam, ezek itt, szegények, hogy gondolják, hogy azon a magas vaskerítésen be tudnak menni a Rádióba?! Vagy a nehéz nagykapun? Arra is gondoltam, szólni kellene, hogy a Múzeum utcai ko- csibejárón könnyű lenne. Aztán, ahogy hallom, történt is. De azok ott, szegények, a technikusok, akik benn vannak, mert megy az adás, mi lesz velük, ha ezek bemen- nek?
Mikor egy darabig nem lőttek, elindultam a Kálvin tér felé, ki a másik kapun, ott felvett többünket egy kenyérszállító furgon, és elvitt a Határ útig. Talán hazáig, Erzsébetre. Be volt csukva a hátsó ajtó, ettől kitört a pánik: nyissák ki! A sofőr hát- raszólt: Mi bajuk? Nyissák ki! Kinyitotta, nyitott ajtóval hajtott. De lehet, hogy ez máskor történt, viszont más ilyen hazatérésre nem emlékszem. A fiam aludt a ko- csijában, órák óta elkészítve, hogy hazavigyem. Anyám egy utcában lakott velem, ő vigyázott a fiamra. Felháborodva fogadott. – Hol voltál! A fia születésnapján – akkor volt éppen egyéves Gábor –, a férje szanatóriumban, és ő nem jön haza! – Forradalom van, anyám! Természetesen semmiről nem tudott, a rádiót sem hallgatta. Min- denesetre nem engedett el hazulról egy darabig.
Nem volt közlekedés, Gábor aztán gyalog hazajött Budakesziről, bent volt a szanatóriumban, hallott az ottani eseményekről, de ő sem vett részt semmiben, be- teg volt, de a családját látni akarta. Telefonunk sem volt, nem tudtunk egymásról semmit. Aztán bementünk Pestre, s feliratkoztunk a szerveződő Petőfi Pártba.
A bukás után alig lehetett dolgozni, de így is a mi kezünkben maradt a rádió, amit feladni nem akartunk, túl kellett élni, és megőrizni 1956 hitét. Volt író sztrájk, és szélső-vad kormánybiztos a Rádióban, aki raportra rendel, és agresszív hisztériá- val lehord, mert Reviczky Gyuláról készült összeállításom címe: A világ csak hangu- lat. Én akkor még csak Reviczkyre vonatkoztattam a műsor címét, ő már áthallást szimatolt, Ahogy később aztán valóban így is dolgoztunk, és soha nem ejtettük ki a szánkon, és soha nem írtuk le, ezt a szót: „ellenforradalom”.

Emlékirat

Ötvenhat után
tán ötvennyolcban
Bukarestben
hivatalosan a Rádióban,
mert
nem ismerek senkit,
veszélytelen vagyok,
teljesítik a tervet.

Először külföldön
először kell egész nap
franciául beszélnem.
hullafáradtan fekszem le
minden este.

Lázas a világ
román kollegák
lengyel kollegák
forró szimpátiával
kérdeznek
amennyire lehet és merünk.
Ha csődöt mond francia tudásom
latinul keressük a szavakat
mit tettem én a
forradalom alatt
huszonharmadikán
jártam az utcákat és
sütött a nap és aztán
nagyon besötétedett
sajnos hál’ Istennek
gyermeket őriztem utána

Mindenki tudja,
besúgókkal vagyunk bekerítve
suttogni
fodrász búrája alá,
mondd el otthon
itt maradunk,
nem házasodunk össze,
veletek vagyunk.
 
És dicséri a román kollegina
kislány a magyar filmet

és Cundrea, a szép albán
vékony fekete fiú
akit majd kollegáim l
elkesen emlegetnek
meg a másik szőke, alacsony

mi volt huszonharmadikán

Valahol vidéken pártház
szálláson elsuttogják volt
bosszúállás náluk is.

Először látok tengert,
sós a víz talán vérzik a fogam,
lengyel kolleganő
suttog, jó nektek, csak egyetlen
határ a szabadság
lengyel kollega
Henry Wreziem
minden füttyszóra
összerezzen
Párizsban ellenállt
a német megszállás alatt.

Másodszor
a fél-román kísérővel
napokig semmiről beszélünk,
aztán megmutatja a
lepusztított hegyoldalt.

A másik, csak közömbös
dolgokról fog jelenteni.

A harmadikat feddő tekintettel
figyelik: fiam, fiam,
kihagy pár órát, tudja,
magyar nyelvű vallásos könyvet kell
postára adnom
bukovinai címre.

Átengedte a határőr, cirkuszoltam,
írják fel a magnómat a kazettákat
különben elvennék hazafelé.

Tehát postára megyek,
eligazít egy néger
gyenge angolságommal
kérdezni merem.

A lengyelek, a lengyelek
ötvenhat napos délutánja
sötét és sűrű éje.

Hatvannyolc után Prága.
Mert nem ismerek senkit,
hivatalos küldetés
először Prágában,
a Týn templom,
sugárzó ifjú pap
vén folyó öreg híd
kolozsvári testvérek
Sárkányölő Szent György

A Rádióban
éppen arra jár
egy takarítónő
mikor elmondom
a magyar referensnek
hangosan, hogy a
magyarok velük éreznek.

Semmit nem szól
este majd
Lucerna nevű pincében
harsány fúvószene
másnap nem adják le a nevem
vár egy ismeretlen
a kapuban,
maga megőrült,
tele vagyunk spiclikkel

keresse fel barátaimat
Budapesten.

A városban
ülünk valami magaslati
cukrászdában
velünk egy költő,
tündököl mint
Weöres Sándor
ötvenhat és hatvannyolc
a kolleganő nem magyar,
de Madarász.

Nyílik az ibolya, közel a Húsvét.
Támadjatok fel, fiúk,
megöntözni a hervadót.

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott emlékbizottság támogatja, „A magyar szabadság éve” elnevezésű programsorozat keretében. A projekt az „Angyal István” elnevezésű felhívásra benyújtott KKETTKK-56P-06 azonosítójú „56-os emlékév Kaposváron” elnevezésű pályázat keretében valósul meg.

• Somogy folyóirat
• 1956-os emlékév
• ünnepi különszám
• Kapos Extra