2016. 10. 12., szerda, 17:35
Simon Csaba olyan, amilyennek az ember a tengerészkapitányokat képzeli: mosolygós, derűs és tele van jó történetekkel. A kaposvári hajóparancsnok sztorijait órákig lehet hallgatni, s elbeszélései nyomán egy új világ bontakozik ki előttünk.
Mikor gondolt először arra, hogy tengerész legyen?
1958-ban, amikor elsős voltam a jákói általános iskolában, már azt írtam egy iskolai dolgozatba, hogy tengerész szeretnék lenni. Ezzel a bátyám nyomdokaiba kívántam lépni, aki akkor már egy éve tengerész volt.
Az első hajót gondolom, nem lehet elfelejteni…
A Dunaújváros névre hallgató hajó volt az. Felszálltam rá Rijekában, és hat hónappal később ugyanott szálltam ki. Azóta az egész világot körbe hajóztam, egy földrész, Ausztrália azonban kimaradt, oda sajnos nem jutottam el.
Milyen hajókon dolgozott, utasszállítókon vagy teherhajókon?
Nem tudok táncolni, így személyszállító hajóra nem lettem volna alkalmas… Teherszállítón dolgoztam egész életemben, végigjártam a szamárlétrát, tanulómatrózként, inasként kezdtem, majd matróz és kormányos matróz lettem, utána fedélzetmester, hajóács, majd jöttek a tiszti beosztások, harmadik tiszt, második tiszt, elsőtiszt, majd hajóparancsnokként, a legmagasabb beosztásban zártam a pályafutásom. 2005-ben egy lengyel egyetemen tettem le a hosszújáratú tengerész kapitányi vizsgát, amellyel a világ bármely táján és bármilyen hajóját vezethetem, mint hajóparancsnok.
Mit szeretett legjobban a munkájában?
A tenger szabadságát, azt, hogy annak ellenére, hogy a hajón nagyon zártan, majdhogynem rabként éltük hosszú hónapokig az életünket, közben mégis élvezhettük a végtelen szabadságot. Elmenni Dél-Európából Argentínába, s közben nézni a horizontot, az maga a szabadság. Nagyon nehéz munkánk volt, hosszú időt kellett távol tölteni a családtól. A hajóparancsnokok négy hónapot szolgálnak egyfolytában, majd négy hónapot szabadságon vannak.
A család hogy viselte, hogy hónapokig a színét sem látták?
Egy időben a feleségem és a gyerekeim is gyakran jöttek utánam, mindkét fiam hónapokat töltött velem a hajón, a feleségem is gyakran utazott velem vagy látogatott meg a kikötőkben.
Mi volt a legemlékezetesebb élménye, találkoztak például kalózokkal?
Egyszer Dél-Koreából, Japánból és Kínából hoztunk rakományt, amikor a tulajdonos úgy döntött, hogy nem a hosszabb és biztonságosabb, hanem a rövidebb, de veszélyesebb úton szállíttat. Így kerültünk a Szuezi-csatornára és Szomáliába, ahol gyakoriak a kalózok. Drótakadállyal körbe fonattam a hajót, az ajtókat lehegesztettem, és bíztunk a jó sorsunkban. Többször találkoztunk gyanús, gyorsjáratú kis hajókkal körülöttünk, de nem bántottak bennünket. Akár kalózok is lehettek, de ez sose derült ki. Cápák is többször voltak körülöttünk, elsősorban azok találkoztak velük, akik horgásztak. Előfordult, hogy a kifogott halnak már csak a fele volt meg, mert a másik felét megette egy ragadozó.
Igaz-e vagy csak legenda, hogy a tengerészek nagy rum fogyasztók?
Ez csak legenda, szigorú szabályok vonatkoznak az italfogyasztásra a hajón, és én ezt mindig következetesen be is tartattam. A korai karib-tengeri kalózok bizonyára sok rumot fogyasztottak, mert ott nincs más. A magyar tengerészek a ’60-as, 70-es években azonban inkább a gint itták. Ezenkívül minden csütörtökön és vasárnap az ebédhez járt a tengerészeknek egy doboz sör és minden vacsorához két deci bor.
Mennyire népszerű ma ez a szakma a fiatalok körében? Van egyáltalán ilyen képzés Magyarországon?
Nálunk nincs ilyen képzés, aki tengerész szeretne lenne, legközelebb Lengyelországban, Szlovéniában vagy Máltán tudja ezt megtanulni.
Februárban ment nyugdíjba, nem hiányzik a tenger?
Dehogynem, nagyon! Amikor tudok, leugrunk az Adriára, csak beleszippantani a tengeri levegőbe, és arról is sokat álmodom, hogy felhajózom a Kapos folyón. Ébren azonban új kihívások várnak, a közelmúltban szerveztem Kaposvárra egy tengerészeti kiállítást, és nemrég fogadtunk örökben a menhelyről egy kiskutyát, aki új színt hozott az életünkbe.
