2015. 10. 24., szombat, 01:47
1956-ban az utcának három törekvése jelent meg: a függetlenség kivívása és a hit szabad gyakorlása mellett az, hogy forduljunk vissza az állami tulajdontól a magántulajdon felé vezető útra - véli M. Kiss Sándor történész, aki az 1956-os forradalom és szabadságharc 59. évfordulóján a kaposvári Nagy Imre-szobornál mondott beszédet. A Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum főigazgató-helyettesével még október 23-a előtt beszélgettünk.
Mi vezetett a forradalom kitöréséhez?
1956-ról a szakmán belül is két különböző megközelítés létezik. Az egyik azt kívánja kidomborítani, hogy ez egy spontán forradalom volt. A másik azokat a történéseket veszi sorra, amelyek odáig vezettek, hogy egy nép a hatalommal teljesen szembefordul. 1956 gyökerei 1945-ig nyúlnak vissza. Ekkor a társadalom egy része – joggal – azt gondolta, hogy a többpártrendszer keretein belül egy valóban demokratikus Magyarország épül fel. Majd a kommunista párt először a többpártrendszeren belül került vezető pozícióba, háta mögött a Szovjetunióval és a Vörös Hadsereggel, ezt követően pedig megteremtette a proletárdiktatúrát, miközben az ország gazdaságilag és társadalmilag is csődbe jutott. Közben elvesztette azt a támogatottságot is, amelyet korábban élvezett. 1953-ban meghalt Sztálin, és amikor egy diktatórikus rendszer első számú embere eltávozik, megindulnak a belső harcok, és különböző törésvonalak jönnek létre. Ezt egy külön magyar válság is tetőzte, hiszen Rákosi politikájának következtében itt valóban elszabadult a terror. Gondoljunk az internálótáborokra, a politikai okokból kivégzett négyszáz emberre és a telített börtönökre.
Volt-e utolsó csepp 1956-ban?
Utolsó csepp létezik, de ez mindig egy folyamat utolsó cseppje. Nagy Imre első miniszterelnökségének idején rendszerkorrekciós kísérletet hajtottak végre. Ez azt jelentette volna, hogy a szocializmust más eszközökkel próbálják megvalósítani. Ez a tevékenység bukik meg 1955-ben. Így azok, akik abban reménykedtek, hogy a szocializmus emberarcú változatát sikerül megvalósítani, maguk is fenyegetett helyzetbe kerültek. Így jött létre 1955 őszétől kezdve egy sajátos népfront – beleértve a Rákosi-rendszer egykori híveit is –, amelynek tagjai egyetértettek abban, hogy a rendszert meg kell dönteni. Ennek két feltétele volt: a nyílt totális diktatúra megszüntetése, és a Szovjetunióhoz fűződő kötelék lazítása. Ez a korrekciós törekvés találkozott a nép kísérletével a rendszerváltásra. 1956-ban az utcának három törekvése jelenik meg: a függetlenség, továbbá, hogy forduljunk vissza az állami tulajdontól a magántulajdon felé vezető útra, és a hit szabad gyakorlása. Ez az illeszkedés vezetett el október 28-29-hez, amikor Nagy Imre belátta, hogy a konszenzust a forradalmi utcával létre kell hozni. Ezt a Szovjetunió már nem nézte el, és ez előlegezi meg a november 4-i bevonulást.
Nem egyértelmű Nagy Imre szerepe a forradalom során, hiszen a Parlament erkélyén még elvtársaknak szólítja az összegyűlteket. Milyen elképzelései lehettek akkor a miniszterelnöknek?
Nagy Imre a rendszerkorrekció híve volt, mégis szembefordult a rendszerrel. Ez az egyik érdeme. Korábban az internálótáborokat is ő oszlatta fel, amely történelmi tett volt. De ez nem arról szólt, hogy rehabilitálják a társadalmat, hanem arról, hogy a párt megbocsájt. Ugyanakkor, ha megvizsgáljuk a történelmet, látjuk, hogy a bolsevista kommunizmusból a demokrácia felé a korrekción át vezet az út. Nagy Imre ránk maradt kézirataiból kitűnik, hogy már 1953-ban szerette volna elérni a revizionalista kommunisták védettségét, továbbá érezte a társadalmat ért igazságtalanságot is. Eközben jugoszláv típusú semlegességre törekedett, vagyis hogy úgy maradjunk a keleti blokkon belül, hogy eközben a szovjet elvtársak engedik a magyar sajátosságoknak megfelelő szocializmus felépítését. Emellett létezett egy kevésbé pontosan megfogalmazott tömegakarat is. Ez a kettő egy pillanatra találkozott 1956 októberében.
Nagy Imrének nincsenek politikai örökösei. Az a politikai törekvés, amely őt jellemezte 1956-ban, az 1989-ben nem volt történeti valóság. Aki igazából kimondta a valóságot, ami tükrözte a társadalom zömének a gondolkodását, az Orbán Viktor volt.
A forradalom leverését követő sortüzeknek illetve megtorlásoknak ön szakértője. Beszélhetünk-e ezek kapcsán személyes felelősségről?
Igen, de ez egy társaság, egy struktúra felelőssége is. Amikor november 4-én Kádárék bejönnek, egyértelmű, hogy mire törekszenek. Kádár első feladata a konszolidálás. Kettős szituációt látunk: szövegeiben megbékélést hirdet, de ezeket a javaslatait az emberek nem fogadták el. November 4-ét több városban is kormányellenes felvonulások követték. Kádár pedig számolt azzal is, hogy ha a „békés konszolidáció” nem megy, akkor megteremti a megtorlás jogi feltételeit. Ekkor a joghalál állapotában vagyunk, és ezen belül létezik a „szocialista jog”. De a bíróságok már ezeket a törvényeket sem tartják be. A sortüzek pedig teljesen jogon kívüli megtorlások voltak. Egyszerűen néhányan eldöntötték, hogy ha békés eszközökkel nem tudnak konszolidálni, hát „mától kezdve lövünk”. Tehát történeti és politikai értelemben akik az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának tagjai voltak, felelősek azoknak az embereknek az életéért, akik általuk vesztek el. Ezek koncepciós perek voltak a négyzeten. Nem volt sem tisztességes tényállás, sem bizonyítás, egyszerűen döntés született arról, hogy ezt az embert fel kell akasztani.
A rendszerváltás meghatározó pillanata Nagy Imre és társai újratemetése volt. Miként viszonyult az akkori kormánypárt a változásokhoz?
A totális diktatúra megteremtését követően, az 1980-as években, az egypártrendszeren belül a többpártrendszer kezdett kialakulni. A magyar társadalomban látens eszmeáramlatok léteztek, amelyek nem, vagy csak egy-egy pillanatban tudtak kitörni. A párton belül is voltak olyan csoportok, amelyek tisztában voltak a társadalom hangulatával, és ezt kezdték el képviselni. Mire elérünk Nagy Imre és társai újratemetéséig, én az MSZMP-n belül négy frakciót tudok megkülönböztetni. Az egyik a népi szellemi áramlat alapján próbálta Magyarországot megújítani, szocialista keretek között. A másik a polgári, amelynek volt egy radikális liberális szárnya, a harmadik a szocdem, a negyedik pedig a kommunista. Ezek élharcosai voltak: Pozsgai Imre, Aczél György, Nyers Rezső, a negyediknél pedig maga Kádár, majd később Grósz. 1989-re a párt a régi formában nem tudta gyakorolni a hatalmat, és elkerülhetetlenné vált a Nagy Imre-kérdés megoldása. A történelmet meghamisítva Nagy Imrét meg akarták tenni a tiszta szocializmus ősének. Ezt az örökséget megpróbálták integrálni az MSZMP politikájába, mintha ők lettek volna az örökösei. De Nagy Imrének nincsenek politikai örökösei. Az a politikai törekvés, amely őt jellemezte 1956-ban, az 1989-ben nem volt történeti valóság. Aki igazából kimondta a valóságot, ami tükrözte a társadalom zömének a gondolkodását, az Orbán Viktor volt. Ha elolvassuk a június 16-i beszédet, akkor világossá válik, hogy miért volt ez a társadalom jelentős része számára katartikus élmény.