2014. 09. 21., vasárnap, 23:03
Egy mécses ég most mellettem, belőle vaníliaillat párolog felém. Ha elfújom, füst szállja majd meg a szobát. Hát nem ilyenkor kellene egy történetbe belekezdened? Mondd, mi ez az egész, Kálmán?
Mondd, mi ez az egész, Kálmán? – kérdeztem kíváncsian tőled többször, túl sokszor is talán. De te készséges voltál mindig, szemed jóságos-hamiskásan csillant ilyenkor meg, a belső udvar felé biccentettél, én meg követtelek. Ott álltunk az ajtó mellett, napfényes-túlsötét rejtekhelyünkön, amiről mindenki tudott, s aminek az ereszcsatorna és a küszöb adta az x és y koordinátáját. Ott álltunk, csendben, kezemben kávé gőzölgött, de sosem kortyoltam bele addig, amíg bele nem kezdtél. S addig sosem kezdtél bele, míg elegáns, nyugodt mozdulatokkal meg nem gyújtottad a következő szálat, ki tudja, aznap hányadikat már. Megvoltak a szertartásaink. Aztán, a kifújt füsttel a történet is áradni kezdett. Mert mindenről volt történeted.
Színek jutnak eszembe rólad először. Az órád ezüstje, az inggombod barnája, a hirdetések tiritarkája, a kávé feketéje, meg annak az átkozott cigifüstnek a szürkéje. Derűsen lehetett veled bosszankodni és a legkomolyabban tréfálkozni. Őszinte voltál és nyíltszívű. De megrémít ez a múlt idő. Mondd, mi ez az egész, Kálmán?
Rég jártam már a szerkesztőségben, de Várvizi kollégától kérdeztem mindig, hogy bírod a harcot. Azt mondta, küzdesz becsülettel. Terveztelek hívni, de délután megtudtam, nem érlek el már. Egy mécses ég most mellettem, belőle vaníliaillat párolog felém. Ha elfújom, füst szállja majd meg a szobát. Hát nem ilyenkor kellene egy történetbe belekezdened? Mondd, mi ez az egész, Kálmán?
