2014. 03. 06., csütörtök, 06:07
Csaknem fél évszázada dolgozik a Kaposi Mór Oktató Kórházban, az évek során több ezer műtétet végzett és még ennél is több beteget látott el. Dr. Halmos Ferenc érsebészt a közelmúltban köszöntötték kollégái a jubileum alkalmából.
- Rendhagyó módon vágjunk a közepébe! Mi a legemlékezetesebb esete?
- Már jó néhány évvel, sőt, pár évtizeddel ezelőtt történt, hogy egy közlekedési balesetben eltörött egy kislány combcsontja, ami elvágta az eret. Sikerült helyreállítanunk a gyermek lábát, de félő volt, hogy számos szövődmény veszélyezteti a végtag megmaradását. Ami miatt ez a szívemnek legkedvesebb történet, az az, hogy olyan mértékű bizalmat kaptam a családjától, amire orvos nem is vágyhat. Teljes mértékben rám bíztak minden döntést a kislány megmentésének az érdekében. Azóta is a kórházi orvosi szobám falán őrzöm az egykori kis betegem fotóját, aki szerencsére felépült, nem kellett amputálni a végtagot.
- Mikor és hogyan dőlt el, hogy az orvoslást választja hivatásul?
- Én egy Tolna megyei kis faluból, Lengyeliből származom, ott születtem. Anyai nagyanyám bábaként dolgozott, de más kötődésünk az egészségügyhöz nem volt. Egyszer aztán azon kaptak a szülőim, hogy a nagymama „orvosi” táskáival és a bennük lévő eszközökkel játszom, ekkor került először szóba, hogy legyek orvos, s végül ekkor dőlt el a sorsom. Igaz, az első évben nem vettek fel az egyetemre, mert túl sok mindennel foglalkoztam akkoriban. Végül egy tsz-ben és egy kórházi konyhán dolgoztam a következő évig, amikor felvételt nyertem az orvosira.
- Miért pont az érsebészetet választotta szakterületéül?
- Az egyetemi évek után szép nagy kacskaringót tettem meg Somogy megye falvaiban, majd a kaposvári sebészetre kerültem. Akkoriban még nem volt érsebészet a kórházban, én voltam az első, aki Pécsen megtanulta ezt és leszakvizsgázott. Miután visszajöttem Kaposvárra, sorra követték a példámat a kollégák, s így alakult meg az érsebészeti részleg a kórházban.
- 1969 óta dolgozik a Kaposi Mór Oktató Kórházban. Hogyan tudott ennyire hű maradni az intézményhez, nem volt kísértés soha a külföldi munka?
- Nem, soha az életben eszembe nem jutott volna, hogy külföldön vállaljak állást. Amikor bejeztem az orvosi egyetemet, néhány barátommal tettünk egy külföldi körutat, többek között Svédországban voltunk. Az ottaniak nagyon szerették volna, hogy maradjunk, de ez a lehetőség fel sem merült bennem. Én soha nem tudnék máshol élni.
- Számon tartja, hogy hozzávetőlegesen hány beteggel foglalkozott és hány műtétet végzett ez alatt a csaknem fél évszázad alatt?
- Az elmúlt 45 évben nagyon sok szép dolog történt a munkám során, szeretem a szakmám, jó itt dolgozni, ezért vagyok még ennyi idősen is itt. Azt soha nem tartottam számon, mennyi beteg fordult meg a rendeléseken, vagy hány beteget műtöttem meg. Ez az évek alatt is elég változó arányt mutatott, akadt olyan esztendő, amikor 300-400 operációt is elvégeztem egy év alatt. Végtére nem is a számok számítanak, hanem a kezelések kimenetele.
- Szabadidejében mivel foglalkozik szívesen?
- A sport mindig rettentően érdekelt, voltam a Rákóczi orvosa, jártam és járok most is meccsekre, focira és kosárra egyaránt. A mozgásra szükségem van, anélkül nem tudok meglenni. Amíg meg nem műtöttek, addig rendszeresen teniszeztem. Másrészt nagyon szeretek bejárni a munkahelyemre, kedvelem a kollégáimat.
- A családjáról mesélne egy kicsit?
- Feleségem ügyvédként dolgozott, de már nem praktizál, és a fiúnk ugyancsak ezt a szakmát választotta, emellett van két unokám.
- Érsebészként mi lenne a legfontosabb üzenete az emberekhez?
- A legfontosabb, hogy akkor keressék fel az orvost a betegek, amikor a panaszok jelentkezni kezdenek. Ha valakinek 100-200 méter megtétele után meg kell állnia, akkor már érdemes orvoshoz fordulni. Mi itt a Kaposi Mór Oktató Kórházban mindenkit megnézünk, s próbálunk rajta segíteni. Olyan szintre emelkedett napjainkra a kivizsgálás színvonala, amiről régen álmodni sem mertünk.
