2013. 10. 21., hétfő, 06:00
A kaposvári 1956-os megemlékezések vendége idén Raffay Ernő történész, az Antall-kormány egykori politikai államtitkára lesz. Vele beszélgettünk ’56 üzenetéről, a forradalom lángjának őrzéséről.
- A kaposváriak megszokhatták már, hogy október 23-án évről évre olyan ember szólal fel a városi ünnepségen, aki hiteles tanúja, vagy elbeszélője az '56-os eseményeknek. Balás-Piri László, Gyarmati Dezső, Fónay Jenő mind a saját élményeikről beszélt. Ön mire fogja felhívni a figyelmet?
- Magam is hasonlóval kezdem. A forradalom hetében 8 éves voltam, és emlékszem rá: mentünk az iskolába, a kapun pedig szembesültünk a felirattal, hogy a tanítás beláthatatlan ideig szünetel. Rohantunk haza, és akkor egy repülőgépet láttunk, amely rengeteg újságot dobott le. A lapok elején – amint azt édesapámtól megtudtam – a Kossuth-címer volt. A hetvenes években pedig egyetemistaként, amikor a Szabad Európa Rádióban Nagy Imrét hallgattuk – „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” -, mindig a sírás kerülgetett. Többek közt ezeket az emlékeket idézem fel Kaposváron.
- Egy korábbi interjúban meglehetősen keserűen vallott arról, hogy a mai fiatalok nem ismerik az '56-os eseményeket, s főképp a jelentőségüket. Mit üzennek a mai fiatalságnak az 57 évvel ezelőtti események? Miért lenne elengedhetetlenül fontos őrizniük a lángot?
- Két értékre világítottak rá az 1956-os események: a szabadságra és a függetlenségre. ’56 egyik nagy célja ugyanis az állam és az egyén szuverenitásának kivívása volt. Ezek pedig a ma emberének is fontosak kell, hogy legyenek.
- Több évtizedes egyetemi oktatói múlttal a háta mögött hogy látja: mennyire látja át a jövő értelmisége 1956 jelentőségét?
- Kicsit visszamennék az időben, hogy válaszolhassak: rengeteg múlik a családon és azon, hogy az iskolában mit adnak át a gyermeknek. Egyes családokban ellenforradalomként, máshol függetlenségi harcként értelmezik ’56-ot. Meggyőződésem, hogy az általános-és középiskolákban kell megtalálni azt a középutat, amelyben az igazság rejlik.
A hetvenes években pedig egyetemistaként, amikor a Szabad Európa Rádióban Nagy Imrét hallgattuk – „Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén van” -, mindig a sírás kerülgetett.
- Az eltelt 57 év talán elegendő lenne ahhoz, hogy egy teljesen letisztult képe legyen a magyaroknak '56-ról. Ugyanakkor gyakran tapasztaljuk, hogy nagy a kavarodás, közben pedig egyre kevesebben élnek azok közül, akik tanúi voltak a forradalomnak. Remélhetjük-e, hogy lesz egy hiteles olvasata a történteknek?
- 1990-ben ott ültem az első szabadon választott parlamentben, melynek egyik első döntése annak kimondása volt, hogy 1956-ban forradalom zajlott. Azóta szabadon lehet beszélni az eseményekről. Az idő ugyanakkor megteszi hatását: valóban egyre kevesebben élnek azok közül, akik részt vettek a harcokban. Összegezve: egy emberöltő szükséges még ahhoz, hogy letisztult és elfogadott kép alakuljon ki mindenkiben.
