2013. 05. 02., csütörtök, 06:29
48 esztendőt eltölteni egy munkahelyen figyelemre méltó, főleg, ha egy kórházban dolgozik ennyi évet valaki. Dr. Vágvölgyi Erna, a Somogy Megyei Kaposi Mór Oktató Kórház napokban nyugdíjba ment minőségirányítási igazgatója ezt mondhatja el magáról.
- Néhány éves koromban, amikor kórházba kerültem egy fertőzés miatt, az infúzióra kötés után „pont, pont, vesszőcskét” rajzolt a kezemre. Az azóta eltelt több mint két és fél évtizedben bizonyára még számos más gyermeket bátorított ily módon. Miért pont a gyermekgyógyászatot választotta annak idején?
- Pécsen, az egyetemen, amikor az egyes szakterületeket tanultuk, úgy éreztem, ez áll legközelebb hozzám. Emellett egykori oktatóm, Kerpel-Fronius Ödön gyermekgyógyász-professzor gyakorolt rám nagy hatást. Rendkívüli volt, ahogy a gyerekeket gyógyította, és ahogy tanított. Az ember nem mindig a szakmai szempontok alapján dönt, sokszor az oktatónak köszönhetően teszi le a voksát egy-egy szakterület mellett.
- A pécsi orvosi diploma után, 1965-ben következett Kaposvár, ahol a csecsemő-és gyermekosztály munkatársa, később vezetője is lett. Miért pont a somogyi megyeszékhelyre vezette az útja?
- Egyszerű az oka: a férjem Kaposvárra jött dolgozni, én pedig követtem őt. Az itt eltöltött évtizedeket illetően úgy érzem, jól döntöttünk.
- Az orvoslás mellett az ápoló- a védőnő-, valamint a szakorvosképzésből is kivette a részét. Nagy a különbség a katedra, illetve az „élesben történő” gyógyítás között?
- A kettőt nem lehet élesen elválasztani egymástól. A felelősség azonban tán az oktatás terén még nagyobb, mert ha nem készítjük fel a fiatalokat a feladatokra, úgy érezhetjük, hogy nem tettünk meg mindent, hogy a veszélyhelyzeteket elkerülhessék. Ha azonban az embernek van már egyfajta tapasztalata, akkor a gyakorlatban is érthetővé teheti a hallgatóknak, amit elméletben megtanulnak, és felhívja a figyelmet, hogy hol lehetnek buktatók. Azt hiszem, egyértelmű: könyvből megtanulni valamit, és azt a betegágy mellett alkalmazni két külön dolog. Ehhez próbáltam fogódzkodót adni.
-1998 májusától orvos-igazgatóként és minőségirányítási igazgatóként tevékenykedett. Több bürokrácia, kevesebb gyógyítás. Nem bánta meg, hogy elvállalta a feladatot?
- Az ember, ahogyan egyre nagyobb rutinra tesz szert, kicsit bele is nő a vezetésbe, ezt osztályvezetőként is tapasztalhattam, amikor már a munkatársaimért is felelős voltam. Bürokrácia és adminisztráció? Valóban nem kevés, ám kikerülhetetlen, és nem véletlenül szükséges mindent dokumentálni, ami a beteggel történt. Legfeljebb a pont, pont, vesszőcskét nem, de hát az egy más célt, a gyermek bizalmának megnyerését szolgálja. Összegezve: szívesen végeztem a vezetői munkát is, nem is tudnám rangsorolni a gyógyítást, az oktatást és az intézményvezetést, hiszen ezek egymásból következtek.
Voltak csodálatos gyógyulások, ma már mosolyogni való történetek, és bizony szorongások is, hogy minden sikerüljön.
- Ha már vezetés: bőven van rálátása az elmúlt évekre, évtizedekre. Mindezek tükrében hogyan látja a kaposvári kórház jelenét és jövőjét?
- Kétség kívül a leglátványosabb változás építészeti szempontból következett be, meghatározva a kórház jövőjét is, a folyamatos felújítások mellett különösen a pólus projekt volt jelentős. Amikor Repa professzor úr átvette az intézmény vezetését, körbejártuk az osztályokat, a helyszíneket, ő döntött arról, hogy nem felújítunk, hanem új épületek kellenek. Megbízása alapján, mint orvos-igazgató a tervező céggel csaknem egy éven keresztül dolgoztunk együtt, az egyes szakterületek bevonásával. Az biztos: jobb feltételek mellett a gyógyulás is könnyebb.
- Térjünk is vissza a gyógyításhoz: e munkája során bizonyára számos emlékezetes történetnek is részese lehetett.
- Voltak csodálatos gyógyulások, ma már mosolyogni való történetek, és bizony szorongások is, hogy minden sikerüljön. Jól esik, amikor a gyógyult gyermekek szülei szólítanak meg, és mesélnek szinte már felnőtt gyermekeikről. Nemrég találkoztam egy rendellenességgel született gyermek édesanyjával az utcán. A kisfiúból időközben fiatalember lett, aki a betegségét már tudja uralni, és nagyon jó érzés volt visszaemlékezni a régi történetre.
- Búcsúztatásakor a Kis hercegből idézett: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.” Tekinthetjük ezt hitvallásának is?
- Igen. Azt gondolom, egy kórházban csak így lehet dolgozni, máshogy nem is érdemes.
- Következnek a boldog nyugdíjas évek, családi körben?
- Egész életemben megtaláltam a munkát, nem lesz ez másképp most sem. Van egy csodálatos családom, unokám is, akikkel több időt tölthetek, és akiknek köszönettel tartozom azért, hogy ennyi éven keresztül dolgozhattam.
