2012. 03. 14., szerda, 06:45
Annyi minden volt életében: kereskedő, raktáros, anyagbeszerző, dolgozott temetkezési vállalatnál, volt statisztikus, köztisztasági vezető. Azt mondja: minden, ami vele történt, érdekes és humoros volt. Csonka Endrével beszélgettünk.
Derűjét mindig, mindenhol megőrizte, még akkor is, amikor közel négy évig hadifogságban élt Kijevben. Ott ünnepelték az 1848-as forradalom 100. évfordulóját.
Bandi bácsi életéről könyvet is írt, „A szerencse fia” címmel, amely 2008-ban jelent meg. Ebben részletesen leírja egész életének történetét. Beszélgetésünk apropója azonban ennek csak egy kis szelete, a hadifogságban ünnepelt március 15-e.
1942-ben vonultam be katonának. Végigéltem Budapest ostromát. 1945 januárjában Budapestet teljesen bekerítették az oroszok. Légiriadó már nem volt. A repülők jöttek-mentek, lőttek minden mozgó alakra. Az összes hidat felrobbantották. Az utak tele voltak épülettörmelékkel, romokkal, döglött állatokkal. Már a nyilasok sem járőröztek. Teljes létbizonytalanságban éltünk. Első találkozásom a szovjet katonákkal 1945. január 15-én történt. Parancsot kaptunk, hogy az összes puskát rejtsük el a pincébe. Vacsora után teljes menetfelszereléssel feküdtünk a vaságyakon. Éjfél előtt megérkeztek az oroszok. Azt mondtuk, hogy autószerelők vagyunk. Kiadták a parancsot: sorakozó az udvaron. Utána elindultunk a géppisztolyos katonák kíséretében a Ráday utcából a Boráros tér felé. Ekkor lettem hadifogoly.
Milyen emlékei vannak a hadifogságból?
Két évig Odesszában, két évig Kijevben éltem. A várostól pár kilométerre volt egy nagy láger, kőből épített barakkokkal. Egyikben román, másikban német, harmadikban magyar hadifoglyok laktak. Az én célom a hadifogságban a túlélés volt. Én is átéltem az éhezést, a honvágyat, a kiszolgáltatottságot, a megaláztatást. Ki kellett találni, hogy ezeket hogyan lehet leküzdeni. Arra törekedtem, hogy minél több időt töltsek a lágeren kívül. Ha csak azt ettem volna, amit a láger konyháján főztek, most nem beszélgetnénk. Brassóban minden városi munkára jelentkeztem. Odesszában hajó kirakási munkát vállaltam, később a hajógyárba mint autószerelő jártam be naponta dolgozni, társaimmal együtt. Kijevben nappal kisegítő fogolyőrként működtem, este tábori színészként próbáltunk és játszottunk. Amikor a fogságom történetét elkezdtem írni, csak a szépre emlékeztem. Szerencse, hogy igazán nagy borzalmakat nem éltem át.
Hogyan ünnepelték 1948-ban március 15-ét?
A lágerparancsnok szerette a zenét és a színdarabot. Építtetett egy szép színpadot, volt zenekari árok, súgólyuk, díszletek, függöny, székek és padok a nézőtéren. Engedélyt kértünk tőle, s egyben őt és az egész garnizont meghívtuk a „János vitéz” zenés darabra. A színpad felső részén olvasható volt: „Éljen a Magyar Polgári Demokratikus Forradalom 100 éves évfordulója!” A korhű jelmezeket a szabóműhelyben varrták, iparművész tervrajzai alapján. Tündérország lányainak csillogó haja a műselyemgyárból „hozott” anyagból készült. Az orosz díszvendégek az első sorban ültek, tolmácsok között. Nyitány előtt megemlékeztünk a Pilvax kávéházban történtekről, a 12 pontról és elszavaltuk a „Talpra magyar!”-t. Akkor dobogtak meg a szívek igazán, amikor felgördült a függöny, és meglátták a magyar huszárokat, a piros-fehér-zöld zászlót lobogtatva! Ez az érzés leírhatatlan, amikor összekavarodik az emberben a hazaszeretet, a honvágy, a kilátástalanság, az elkeseredettség, a tehetetlenség, de fel-felcsillan a reménysugár. Nagyon nehéz volt az érzés, fogságban a szabadságharcról megemlékezni.
Gondolom, nagy sikerük volt.
A nézőink a három felvonást hol sírva, hol nevetve, hol együtt énekelve végig élvezték. Én a második felvonás főszereplője voltam, a francia király. Sikeremet az is bizonyította, hogy másnap kivonuláskor az orosz katonák mutogattak rám, hogy én voltam a király. Azt is elértük, hogy azok a fizikai munkások, akiket mi kísértünk, egész más szemmel néztek ránk. A siker láttán az orosz táborparancsnok elintézte, hogy a Kijev és környéki táborokban élő hadifoglyokat odaszállítva ők is megnézhessék a tábori színházunkban a „János vitéz” előadását.
Bandi bácsi, mikor jött haza a fogságból?
1948 nyár végén elterjedt a hír, hogy a kijevi központi lágerből egy transzportot már hazaszállítottak. Mi is vártunk és bíztunk abban, hogy szovjet hadifogságunk egyszer véget ér. Szeptember végén jött el a mi időnk. Elbúcsúztunk az ott maradottaktól, kis motyónkkal felszálltunk a gépkocsikra, amelyek a kijevi gyűjtőtáborba vittek minket. Volt még egy kis várakozási idő, amíg összejött egy szerelvényre való fogoly. Amikor végre elindultunk, éreztem, hogy a vonat zakatolásával mind közelebb kerülök az igazi szabadsághoz. Életem legszebb hídja a tiszai vasúti híd volt. A vagon utasai az ajtóban állva, önfeledten, könnyes szemmel énekelték a magyar himnuszt. Micsoda öröm volt meglátni az első magyar határőrt! Láttam magyar betűkkel kiírva, hogy Záhony! Újjászületésem napja volt. Ezt csak az tudja átérezni, aki négy évig volt távol otthonától, hazájától, szeretteitől, idegen ég alatt, szögesdrót között. A szabadság érzése leírhatatlan.
