2023. 09. 19., kedd, 16:00
A covid többé-kevésbé mindenki életét megváltoztatta, mindenkire másképpen hatott. Te egy felhívást tettél közzé. Honnan jött a gondolat?
Amikor beköszöntött a covid, a Volt egyszer egy beatkorszak blog szerkesztőjeként azt éreztem, hogy az olvasókkal egyszerre maradtunk magunkra. Elhallgatott körülöttünk a zene, nem rendeztek koncerteket, ezért arra gondoltam, hogy az olvasókhoz fordulok: meséljék el a saját történeteiket. A nagy monografikus feldolgozások már megszülettek, vagy születőben vannak, ezért a rajongók, koncertlátogatók megéléseire, élményeire voltam kíváncsi. Magam is meglepődtem azon, hogy milyen élesen élnek ezek az emlékek azokban a 70 év körüli szerzőkben, akik beküldték írásaikat.
Mi vezetett arra, hogy ezzel a korszakkal foglalkozz?
Még egyetemista éveimben álltam elő a témavezető tanáromnál azzal az ötlettel, hogy szívesen foglalkoznék könnyűzene-történettel, azon belül is a 80-as évek underground, illetve punkzenekaraival. Erről az időszakról az a mítosz, hogy már elkezdődött a Kádár-korszak bomlása, közben pedig, a szegedi CPg tagjainak esetében azt látjuk, a hatalom börtönbüntetésre ítél szerinte nem a megfelelő tónusban zenélő fiatalokat.
Kutatóként mi az érdekes ilyen megközelítésben?
Az ifjúságpolitika, a kultúrpolitika szempontjából fontos szegmens a könnyűzene, sokfelé ágazó módon lehet belőle fontos dolgokat megtudni az előző rendszer társadalmáról és mindennapjairól.
A személyes élmények mellett fontos adaléka a kötetnek, hogy a történetek kapcsán megkérdezted az érintett zenészeket is…
Valóban, s ez nem is volt olyan nehéz, hiszen a járvány alatt az előadók naptárai is üresek voltak, így telefonon vagy videócseten felkerestem őket, és nagyon pontosan fel tudtak eleveníteni koncerteket, helyszíneket, sztorikat, így azok is bekerültek a könyvbe.
Sőt, van egy harmadik réteg is, az esszéket magad jegyzed.
Csak részben, mert Fábián Titusz remek szövegei is színesítik a kötetet, de valóban, ez afféle harmadik réteg, és ezek olyan összekötő szövegek, amelyek bizonyos fogalmakat magyaráznak meg, olyanokat, amelyeket egy mai fiatal, az én nemzedékem nem biztos, hogy ismer. Amolyan kapaszkodókat kínálnak a történetek megértéséhez.
Alig vagyunk 56 után, amikor a beatkorszak hazánk kapuján is kopogtatott. Volt-e akkora veszélye a beatnek, mint amekkora elánnal reagáltak Kádárék?
A vérben született hatalom rettegett és igyekezett túlbiztosítani magát, a méz és ostor politikáját gyakorolni. Kicsit adni, kicsit elvenni. 1961-ben, amikor létrehozták a Budai Ifjúsági Parkot, még akasztották a forradalom mártírjait. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy valamilyen módon egy helyre gyűjtsék és domesztikálják a fiatalokat, mert a hatalom akkor nem fél annyira, ha szem előtt tudja tartani őket.
Kisvártatva pedig az is kiderült, hogy az előadók közül ki került a tiltott, ki a tűrt és ki a támogatott kategóriába. Az egyértelmű, hogy a szocializmusban mi ellen lázadt a beat, de mi a helyzet a rendszerváltozás után? Látjuk, hogy sok előadó változatlanul zenél, a színpadon van és koncertezik…
1989 fontos cezúra ezeknek a zenekaroknak az életében, újra kellett definiálniuk az üzenetüket. A Kádár-korszak abszolút rosszként, céltáblaként tudott működni, ám a rendszer szertefoszlásával megint kellett egy üzenet. Sok történet ott bicsaklott meg, hogy nem mérték fel ennek a súlyát, azt, hogy ez már egy új időszak más játékszabályokkal. A mai nosztalgiahullám miatt viszont újra van közönségük ezeknek az előadóknak. Ők az első generáció, akik rockzenészként megöregedtek, bár aki zeneközelben marad, annak fiatal marad a lelke.
Egyre inkább úgy tűnik, hogy a beatkorszakból tényleg mindenkinek van legalább egy története. Folytatásért kiáltó helyzet…
Valóban, egyre-másra ismerek meg újabb sztorikat, sőt a megjelent könyv nyomán a meglévő történetek is tovább írják magukat. Szerkesztőként ez egyáltalán nem volt benne az előzetes tervben, de minden ilyen adalék szép ajándéka a sorsnak.